Mennyei polgárság

“Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy “madárka tolla se hull ki” az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak, ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít. A tunyák és a gyávák, akik bólogatva és hümmögve, Istenre bíznak mindent: a válságos pillanatban Isten szava nélkül maradnak.” 

(Márai Sándor)

Nem anyától lettél, Rózsafán termettél, Piros pünkösd napján, Hajnalban születtél… (népdal)

Az áldozócsütörtök nyolcadába eső úrnapját – az ún. Exaudi vasárnapot – „váróvasárnap” névvel illették egykoron, mondván: az apostolok is Jeruzsálembe visszavonulva – imádság és böjtölés közepette – hívták és várták az Úr Jézus által előre megígért Szentlélek eljövetelét. S azért is ezen elnevezés, mert a zsoltáros könyörgését idézi (27,7): Exaudi, Domine, vocem meam qua clamavi… azaz: „Halld meg Uram, hangomat – hívlak!”. Épp ezért e napot bátran nevezhetjük az Istenhez felható, egeket ostromló kiáltás vasárnapjának!

Fel vagyunk készülve a megszokottól eltérő helyzetekre?

Olyan gyülekezetben szolgálok, amelyiknek nincs temploma. Három és fél éves még csak, de Istennek hála, egyre többen töltjük meg a művelődési házat vasárnaponként, kéthetente pedig még egy evangélikus templomban is ott vagyunk. De saját templomunk – még – nincs. 

Baj? Nekünk nem. A kezdeti lépések megtételéhez sokkal alkalmasabb egy többtermes, fűthető, rendezhető épület, mint bármi, a közösség kreativitását is fejleszti, úgyhogy eddig nem hogy probléma nem volt ebből, de segített is. 

Akarunk templomot? Persze, később, ha önálló lábra állunk, ha érdemes lesz belevágni.

Narratív tér az Apostolok cselekedetei 10–11. fejezetében

Bevezetés

Az Apostolok cselekedetei szerzője rendkívül fegyelmezetten tárja az olvasó elé az evangélium terjedésének útvonalát. A könyv első fejezete szerint a feltámadott Krisztus mennybemenetele előtt így szólt tanítványaihoz: „Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljön reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a földnek mind végső határáig.” 1,8. Lukácsnak ez az ígéret jelenti az evangélium terjedésének azt a programját, amelyhez művét igazítja. Az evangéliumot tehát először Jeruzsálemben, majd Júdeában és Samáriában, végül a föld minden részén hirdetni fogják.

Úrasztali terítők és reménység ruha

Húsvét hajnalban, még az éjszaka csendjében és fénytelenségében feltámadás-köszöntő istentiszteletre gyűlt össze gyülekezetünk ezen a húsvéton is. Ilyenkor mindig katartikus erővel éljük át, hogy az új nap, az új teremtés ajándéka soha nem magánakció vagy valamilyen kellemes érzelmi más-állapot. Ebben az évben az Úr asztalán maradt a nagypénteki fekete terítő. S amikor a húsvéti gyertya a helyére került, oda került a gyászos kalotaszegi írásos minta közepébe.

Földi életünk hajléka

Ragaszkodunk javainkhoz. Földi életünk során sokszor találkozunk azon érzéssel, hogy nehezen engedjük el tárgyainkat, vagy ragaszkodunk élőhelyünkhöz. Különösen igaz az utóbbi ránk, magyarokra, ill. a Kárpát-medencében élőkre. Mi szeretjük saját házunkban, nem albérletben leélni rövid földi életünket. Aztán ennek rabjai is leszünk. Fát ültetünk, öntözzük, metsszük, permetezzük. Füvet vetünk, locsoljuk, nyírjuk. Magot vetünk, gondozzuk, aztán betakarítjuk a termést, gondolván, ha jól dolgoztunk, akkor van is mit aratni. Akinek nem adatik meg a kert, az a lakását szeretgeti, teszi szebbé, praktikusabbá, élhetőbbé. Egy biztos, hogy a nagy ragaszkodás rabbá tesz bennünket és elveszi a figyelmünket egymástól, a testvértől, a gyülekezettől és még akár Istentől is. Még az is lehet, hogy az életterünk csinosítgatása elveszi az időt egy Istennel való találkozás lehetőségétől egy vasárnapi napon. Sőt, még akár a csendességünkből is kizárjuk az Urat.

Imádkozz a testeddel!

Kisiskolás voltam, mikor először hallottam a böjtről. Nem értettem. „Mi a böjt? Miért nem esznek ilyenkor az emberek?” - kérdeztem a nagymamámtól. Nagymamám ennyit mondott, miközben a levest kavargatta: „Az katolikus dolog. A református böjt az, amikor nincs mit enni.” Sokáig én is ezzel a lenézéssel tekintettem a böjtre. Az olyan katolikus dolog, mi szabadok vagyunk ettől. Különben is csak külsőség az egész, akkor meg minek böjtölni?