Fel vagyunk készülve a megszokottól eltérő helyzetekre?

Olyan gyülekezetben szolgálok, amelyiknek nincs temploma. Három és fél éves még csak, de Istennek hála, egyre többen töltjük meg a művelődési házat vasárnaponként, kéthetente pedig még egy evangélikus templomban is ott vagyunk. De saját templomunk – még – nincs. 

Baj? Nekünk nem. A kezdeti lépések megtételéhez sokkal alkalmasabb egy többtermes, fűthető, rendezhető épület, mint bármi, a közösség kreativitását is fejleszti, úgyhogy eddig nem hogy probléma nem volt ebből, de segített is. 

Akarunk templomot? Persze, később, ha önálló lábra állunk, ha érdemes lesz belevágni.

Nincs templomunk. De miért írok erről. Azért, mivel ez az egyházunkban sokak számára furcsa, eltér a megszokottól. Sokszor tapasztalok sajnálatot, néha döbbenetet, legtöbbször zavart. Sokak számára különös, hogy így is gyülekezetként határozzuk meg magunkat. Miért is ne tennénk? Az igét olvassuk, belőle keressük az igazságot, onnan kapjuk az üzenetet. Keresztelünk, úrvacsorázunk. Odafigyelünk egymásra, tanuljuk, hogy kell segíteni, támogatni egymást. Rend van, visszük tovább a tradíciót,betartjuk az egyházi törvényeket, miközben alakulnak a saját szokásaink. Mindezt a Szentháromságba vetett hittel és hitvallással. Szóval, miért ne határoznánk meg magunkat gyülekezetként? Nem a templom teszi az eklézsiát, legalábbis a Biblia szerint nem. (Szomorú élmény a hittankönyveket forgatni, ahol szinte egyenlőségjelet tesznek gyülekezet és templom közé, a hittanosoknak elég sokat kell magyarázni, hogy nem, mi is normálisak vagyunk egyébként.)

Miért írok erről? Valójából nem a templom miatt. Ez csak egy példa arra, hogy nincs felkészülve az egyház az új, a más helyzetekre. Pedig érdemes, hisz egyre több gyülekezet alakul, és nem úgy kezdődik a történet, ahogy egy többszáz éves eklézsia éli a mindennapjait.

Még egy kis tapasztalat:
A mi gyülekezetünk három közigazgatásilag elkülöníthető (egyébként összeérő, összenőtt) egységből áll (hogy még izgalmasabb legyen: két falu és egy városrész). De egy gyülekezet. És mi annyira megszoktuk a településenkénti közösséget, hogy nehéz átprogramozni az agyunkat: A-ban lakó eljöhet B-be is nyugodtan, ami ott folyik, az övé is.
Aztán ami ebből következik: az elnevezés. Vagyunk mi, egy missziós helyzetben építkező keresztyén közösség. Hívjuk az embereket, létszükséglet, hogy olyanok is csatlakozzanak, akik eddig messze voltak a református egyháztól. Állandó marketinghelyzet, bekerülni a köztudatba, a vérkeringésbe, mind több kapcsolódási ponttal. De lehet-e mindezt azzal a névvel, hogy „Győrújbarát-Ménfőcsanak-Nyúli Református Missziói Egyházközség“?  El lehet képzelni.

Fel vagyunk-e készülve a megszokottól eltérő helyzetekre? Hogy a templom nélküli gyülekezet nem félegyház, attól, hogy MÉG nem építkezett téglából, ugyanúgy istentiszteleti közösség? Hogy a megszokott módon nem tudja elnevezni magát? Hogy nem délelőtt tízkor kell tartania az isteniszteletet, mert különben nem jönnek el rá az emberek? Hogy a gyerekeknél több felnőtt konfirmál (esetleg keresztelkedik)? Hogy a gyülekezethez csatlakozók nem értik mit jelent az, hogy egyházadó vagy egyházfenntartói járulék, bár szívesen adakoznak? Hogy régen, ha beírták az anyakönyvbe az apa foglalkozásánál, hogy kőműves, azt értette mindenki, de ha ma beírjuk, hogy hogy „junior account manager“, az ki sem fér, de húsz év múlva már nem is fogják érteni - és egyébként is kétévente más elnevezése lesz?

Nem folytatom, fogják majd mások (amúgy sem mind az én kérdésem), és nem csak a missziós vidékekről. Jönnek újabb hasonló kérdések, amik nem a lényeget, hanem a kereteket feszegetik. Mert az élet nagyon sokszor kilóg a megszokott keretekből.  Még ha nem vagyunk hajlandóak észrevenni, akkor is. Szóval, többet kellene erről beszélgetnünk, bátran, őszintén. Hogy fel legyünk készülve a megszokottól eltérő helyzetekre.

Mondtam már, hogy még nincs templomunk?

Bella Péter