A mi szerencsétlen magyar népünk mélységes megosztottságának az egyik legnyilvánvalóbb jele, hogy nincsenek közös ünnepeink. Vannak ugyan közös emlékeink, de nincs közös emlékezet. Az utolsó ünnep, amelyet még úgy-ahogy együtt tudunk ünnepelni 1848. március 15. Aztán vége.
Azért van ez így, mert a közös ünneplés feltétele valamiféle közös megegyezés arról, hogy mirõl is szól történelmünk. Ami pedig különösen is a 20.századi történelmünk értelmezését illeti , vegyük akár a két háború közötti idõszakot, vegyük akár a magát szocialistának nevezõ korszakot, mi magyarok készek vagyunk akár ölre is menni a különbözõ álláspontok védelmében. Észre sem vesszük, s valóságos szellemi-lelki polgárháború bír gyorsan keletkezni akár még kisközösségekben is, ha szóba kerül a Horthy rendszer, 56, Nagy Imre, Kádár János, vagy a rendszerváltás.