„Itt a szép új világ, ahol mindenki elégedett, ha elég élményben van része, s ahol a régi, a »nagy« kérdések már a köd homályába vesznek.”
(Török Csaba: Hit és élmény. Új Ember, 2013. december 22.)
Jó ideje gondolkozom azon, hogy mit szólna Max Weber ahhoz, ha az ő szavaival élve a „csupán érzelmi vallásosság dilettantizmusának” újraéledéseként definiálnám azt a jelenséget, ami manapság a református egyházat egyre markánsabban jellemzi, s amit a következőkben az élményegyház fogalmán keresztül próbálok bemutatni. Nem tudom, igazat adna-e nekem, mindenesetre a következő terjedelmesebb írásomban ezt a kijelentésemet járom körbe. Fontos az elején rögzítenem, hogy trendeket vizsgálok. Olyan gondolkodásmódokról, észjárásokról és cselekvésmintákról lesz tehát szó, amelyeket a francia társadalomtudós Pierre Bourdieu minden bizonnyal habitusnak nevezne, s amelyek nagyjából a kétezres évektől jelentkeztek, s értelemszerűen – és ezt szeretném hangsúlyozni – nem az egész református egyházat jellemzik, csupán annak egy egyre markánsabban jelenlévő szeletét.