1.
Zarándokhelyemmé vált a Latin Negyedben a Deux Magots kávézó. Ülök minden idők egyik legnagyobb filozófusa, Jean-Paul Sartre asztalánál, és arra gondolok: aligha dolgozhatott másvalaki ennyire kétségbeesetten, ilyen mérhetetlen daccal és kimeríthetetlennek tűnő bölcselői erővel az Isten-eszme ellen, mint ő maga. Ülök ennél az asztalnál és arra gondolok: Sartre előtt is ott állt, magasztos mivoltában Párizs egyik legősibb temploma, a „Saint Germain des Pres.” Vajon – merül fel bennem elemi erővel a kérdés -, vajon Isten házával kellett-e szembenéznie Sartre-nak, ahhoz hogy képes legyen ilyen végleten tagadni Istent? Ennek a templomnak kellett magasztosulnia előtte, hogy képes legyen papírra vetni „a szabadságra ítélt ember” és a „hiábavaló passió” metaforáit A lét és a semmi-ben? Kevés könyvvel állok annyira perben, mint ezzel, de emberfeletti teljesítményként értékelem, tisztelem! Ahogyan Sartre ezekre a kövekre tekintett, Isten házának köveire, ahogyan puszta tekintetével porlasztotta volna őket, meg ahogyan bontotta, szedte szét, rombolta, zúzta, roncsolta őket gondolataival, azzal a szellemi vértezettséggel, azzal a stiláris eleganciával és vehemenciával fölépített egy másikat, a végső kétségbeesés „templomát”, az önnön lázadásába vetett krédó „templomát” – és ez az önemésztő, romboló (ön)építés, ez a már-már tündöklő szkepszis – ez az advent előtti várakozás drámaian feszült állapota…