Ragaszkodunk javainkhoz. Földi életünk során sokszor találkozunk azon érzéssel, hogy nehezen engedjük el tárgyainkat, vagy ragaszkodunk élőhelyünkhöz. Különösen igaz az utóbbi ránk, magyarokra, ill. a Kárpát-medencében élőkre. Mi szeretjük saját házunkban, nem albérletben leélni rövid földi életünket. Aztán ennek rabjai is leszünk. Fát ültetünk, öntözzük, metsszük, permetezzük. Füvet vetünk, locsoljuk, nyírjuk. Magot vetünk, gondozzuk, aztán betakarítjuk a termést, gondolván, ha jól dolgoztunk, akkor van is mit aratni. Akinek nem adatik meg a kert, az a lakását szeretgeti, teszi szebbé, praktikusabbá, élhetőbbé. Egy biztos, hogy a nagy ragaszkodás rabbá tesz bennünket és elveszi a figyelmünket egymástól, a testvértől, a gyülekezettől és még akár Istentől is. Még az is lehet, hogy az életterünk csinosítgatása elveszi az időt egy Istennel való találkozás lehetőségétől egy vasárnapi napon. Sőt, még akár a csendességünkből is kizárjuk az Urat.
Kis családunkkal most életünk azon szakaszában járunk, hogy nagyobb házra cseréljük régi otthonunkat. Két különnemű gyermekünk olyan életszakba lépett, ahol már nehéz egy szobában tartani a különbözőségeiket és ennek már hangot is adnak. Most mondhatnám azt, hogy én is két nővéremmel nőttem fel egy szobában, de a mai gyors világunkban ez már közhely lenne. A világ változik, ahogy az igények is.
Igen nagy kihívás az új otthon reménye. Még ha az adás-vétel egyszerűnek tűnik is, nem mindig az. Eladó elhatározza, hogy el akarja adni a házát. Vevő meg akarja venni és meg van rá a pénze. Matematikailag egyszerű, egyenlőséget is tehetünk a képlet végére és odaírhatjuk, eladva, megvéve. Nekünk mégsem sikerült ilyen egyszerűen.
Egy régen elhagyott, lakatlan házat néztünk ki magunknak. Voltak jelek, hogy ezt az Úr nekünk tartogatta. A régi házunkat is gyorsan el tudtuk adni, még ha kevesebbért is mint vártuk volna. Nagyon megörültünk, amikor sikerült a megegyezés az új ház kapcsán, majd jöttek az apró betűs részek. Az eladók külföldiek és még az örökösödést sem intézték el évek múlva sem, a magyarországi megbízott meg nem volt eléggé motiválva a gondviselésre. Hónapok teltek el. A reménység és a csüggedés váltották egymást, hétről hétre. Gondoltuk, lemondunk a házról, mert lehet, az Úr mégsem ezt az utat akarja számunkra. Már az imádságainkban sem kértük, legyen meg az Ő akarata. Talán nem érdemlünk meg ekkora ajándékot, nem szolgáltunk rá.
Aztán jött a fordulat. Végső tanácstalanságban megkaptuk az eladók elérhetőségét, hogy tegyük, ahogy tudjuk… és onnantól „magától” ment minden. Egy hét sem kellett hozzá, elküldték Németországból a kulcsokat, hogy költözzünk be. Nem láttak, nem ismertek bennünket és írásos engedélyt adtak a használatba vételre. Mint, ha valaki garanciát vállalt volna helyettünk, hogy jóhiszemű és becsületes gazdái leszünk a ránk bízott tulajdonnak, amíg az adás-vétel végérvényesen létre nem jön. Csak csodálkozni tudtunk és reménykedni, hogy ez nem álom. Valaki biztosan a gondviselésébe vette az ügyünket. Az imádságnak tényleg ereje van és örülök, hogy a mi családunk ezt megtapasztalhatta. Tapintható az eredménye és talán gyermekeinknek ez életre szóló élmény lesz, hogy ha kérünk, akkor adatik. S talán bizonyság lesz a hitükre is, hiszen én azt nem tudok nekik adni. A hitüket maguknak kell megélni, én csak terelgetni tudom őket, amire annak idején fogadalmat is tettem.
Napok múlva, ahogy rendezkedtünk a házban, próbáltuk kicsomagolni a pókhálótól, legyektől, katicabogaraktól lakott házat, elgondolkodtam. A mi mennyei Atyánk, vajon miként készíti elő a hajlékunkat, amit fenntart nekünk? Magamban elmosolyodtam, hogy már megint földi dolgokkal keverem az örök életet. A tökéletességben biztosan nem kell tartani a repedezett falaktól, a beázó tetőtől, vagy a csőtöréstől. Aztán folytatván a munkát, megfogalmazódott bennem, hogy ez csak egy ház. Nem kell, hogy ez legyen a legszebb a környezetünkben, és hogy a fű nálunk legyen a legzöldebb. Elég, ha élhetően rendezett. Sokkal fontosabb az ügyünk, amit Isten bízott ránk. A családunk, a szeretteink, a gyülekezetünk és hitünk őszinte vállalása, és ha kell a hirdetése. S ami még fontosabb, hogy az imádságainkban a kérés helyett már a hála kapjon nagyobb szerepet. De nem egy házért, hanem az időért, ami eddig megadatott. S e közben egy keresztyén dal szólt a lelkemben:
Viniczai József
Kis családunkkal most életünk azon szakaszában járunk, hogy nagyobb házra cseréljük régi otthonunkat. Két különnemű gyermekünk olyan életszakba lépett, ahol már nehéz egy szobában tartani a különbözőségeiket és ennek már hangot is adnak. Most mondhatnám azt, hogy én is két nővéremmel nőttem fel egy szobában, de a mai gyors világunkban ez már közhely lenne. A világ változik, ahogy az igények is.
Igen nagy kihívás az új otthon reménye. Még ha az adás-vétel egyszerűnek tűnik is, nem mindig az. Eladó elhatározza, hogy el akarja adni a házát. Vevő meg akarja venni és meg van rá a pénze. Matematikailag egyszerű, egyenlőséget is tehetünk a képlet végére és odaírhatjuk, eladva, megvéve. Nekünk mégsem sikerült ilyen egyszerűen.
Egy régen elhagyott, lakatlan házat néztünk ki magunknak. Voltak jelek, hogy ezt az Úr nekünk tartogatta. A régi házunkat is gyorsan el tudtuk adni, még ha kevesebbért is mint vártuk volna. Nagyon megörültünk, amikor sikerült a megegyezés az új ház kapcsán, majd jöttek az apró betűs részek. Az eladók külföldiek és még az örökösödést sem intézték el évek múlva sem, a magyarországi megbízott meg nem volt eléggé motiválva a gondviselésre. Hónapok teltek el. A reménység és a csüggedés váltották egymást, hétről hétre. Gondoltuk, lemondunk a házról, mert lehet, az Úr mégsem ezt az utat akarja számunkra. Már az imádságainkban sem kértük, legyen meg az Ő akarata. Talán nem érdemlünk meg ekkora ajándékot, nem szolgáltunk rá.
Aztán jött a fordulat. Végső tanácstalanságban megkaptuk az eladók elérhetőségét, hogy tegyük, ahogy tudjuk… és onnantól „magától” ment minden. Egy hét sem kellett hozzá, elküldték Németországból a kulcsokat, hogy költözzünk be. Nem láttak, nem ismertek bennünket és írásos engedélyt adtak a használatba vételre. Mint, ha valaki garanciát vállalt volna helyettünk, hogy jóhiszemű és becsületes gazdái leszünk a ránk bízott tulajdonnak, amíg az adás-vétel végérvényesen létre nem jön. Csak csodálkozni tudtunk és reménykedni, hogy ez nem álom. Valaki biztosan a gondviselésébe vette az ügyünket. Az imádságnak tényleg ereje van és örülök, hogy a mi családunk ezt megtapasztalhatta. Tapintható az eredménye és talán gyermekeinknek ez életre szóló élmény lesz, hogy ha kérünk, akkor adatik. S talán bizonyság lesz a hitükre is, hiszen én azt nem tudok nekik adni. A hitüket maguknak kell megélni, én csak terelgetni tudom őket, amire annak idején fogadalmat is tettem.
Napok múlva, ahogy rendezkedtünk a házban, próbáltuk kicsomagolni a pókhálótól, legyektől, katicabogaraktól lakott házat, elgondolkodtam. A mi mennyei Atyánk, vajon miként készíti elő a hajlékunkat, amit fenntart nekünk? Magamban elmosolyodtam, hogy már megint földi dolgokkal keverem az örök életet. A tökéletességben biztosan nem kell tartani a repedezett falaktól, a beázó tetőtől, vagy a csőtöréstől. Aztán folytatván a munkát, megfogalmazódott bennem, hogy ez csak egy ház. Nem kell, hogy ez legyen a legszebb a környezetünkben, és hogy a fű nálunk legyen a legzöldebb. Elég, ha élhetően rendezett. Sokkal fontosabb az ügyünk, amit Isten bízott ránk. A családunk, a szeretteink, a gyülekezetünk és hitünk őszinte vállalása, és ha kell a hirdetése. S ami még fontosabb, hogy az imádságainkban a kérés helyett már a hála kapjon nagyobb szerepet. De nem egy házért, hanem az időért, ami eddig megadatott. S e közben egy keresztyén dal szólt a lelkemben:
„Tisztítsd meg szemem, hogy téged lásson!
Tisztítsd meg fülem, hogy téged halljon!
Nyisd meg a szívem, hogy befogadjon!
Vidd a lábaim, hogy hozzád érjek!
Emeld két karom, ha átölellek!
Mentsd meg a lelkem, hogy benned éljek!”
Viniczai József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése