2015. november 25., szerda

Megoldást keresve

A Dunántúli Református Lap legutóbbi számát olvasgatva két különböző, és mégis egy problémára utaló cikk részleten gondolkodtam el.
Az egyik írás a magyaralmási gyülekezetről  tudósított, benne a következő megjegyzéssel „evangelizációnk helyszíne azért lett a faluház, hogy aki templomba nem járó, de érdeklődő, lelki kereső, ő is fesztelenül eljöjjön.”

2015. november 13., péntek

Menekülnek az egyházak?

Pár nappal ezelőtt, pontosan a reformáció napján megjelent cikket jutattak el hozzám. Annak a címe ez volt: „Hová menekülnek az egyházak?” A cikk írója sok mindenben érintett olyan kérdéseket, amiken nekünk is el kell gondolkodnunk. Vajon valóban kiszolgálják az egyházak elvtelenül a mindenkori kormányzatot? Nem kellene-e jobban a krisztusi elveket hirdetni a sokféle látszat megoldás helyett? Nem az-e a feladata az egyházaknak, hogy az elnyomottak hangját képviseljék a hatalom felé? Az írás nagyon elgondolkodtatott. Éppen a saját küldetésünk, a saját feladat meghatározásunk megfogalmazása felé indított el.

2015. november 10., kedd

Az operett-faluban egy álló nap evangelizáltak

Sándor Frigyes miskolci evangélikus lelkész, Dr. Molnár Róbert kübekházi polgármester, Somodi Imre volt Pharmavit vezérigazgató, Pocsai Sándor kárpátaljai református lelkész, Bódis Miklós erdélyi református lelkész, Mike Sámuel kecskeméti baptista lelkész által szólt Isten igéje, a Szentlélek áldó jelenlétében. 

2015. október 22., csütörtök

Csak néhány gondolat

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok...

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám...

Ilyen és ehhez hasonló versidézetek cikáznak bennem, de az én szívemhez mégis inkább Baksay gyönyörű vallomása áll a legközelebb. Hazaszeretet című prédikációjában az egykori dunamelléki püspök hazánk szeretetére nevel minket és arról beszél, hogy hazaszeretetünk kötelesség is, mindig tevékeny és mindig önzetlen kötelesség. Majd arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne legyünk hálátlanok őseink iránt, hanem becsüljük meg örökségünket, szeressük hazánkat! Végül az említett igehirdetés a következőképpen fejeződik be: „Ó Magyarország, ó én hazám... Szeretlek téged, mint gyermek szereti anyját, mert te vagy az én atyáimnak országa. Szeretlek a kenyérért, mellyel táplálsz, a világosságért, melyet nyújtasz, szeretlek gyermekkori emlékeimért. Szeretlek az én benned eltöltött éltemért, az én szolgálatodban töltött édes napjaimért. Szeretlek még a fájdalmakért is, amelynek színtere voltál, a könnyekért is, melyekkel földed öntözém, szeretlek a sírokért, melyeknek megszentelő hantjai alatt atyáim nyugosznak s én is kívánok nyugodni. Szeretlek múltadért, mely szomorú bár, de dicsőséges, szeretlek jövődért, mely borús bár, de hiszek benne! Szeretlek, mert a szeretetnek ezer kapcsai kötik szívemet a te halmaidhoz és rónaságaidhoz, a te folyóidhoz és erdeidhez, a te váraidhoz és falvaidhoz, a te kunyhóidhoz és templomaidhoz...”

2015. október 15., csütörtök

Hazaszeretet




Keresztyén vagyok. Nő vagyok. Feleség vagyok. Anya vagyok. Tanítónő vagyok. És magyar vagyok. Külön külön, és egyenként, néha rám nehezedik egyik-másik önazonosságom.

Októberben elsősorban magyar vagyok. Hagyom, hogy megérintsen a történelem szele, a múlt fájdalma. Beszélek az osztályomnak a történelmi eseményekről, a hősökről, a boldog kezdetről, melynek véget vetettek az ellenünk szövetkező nagyhatalmak. Hősökről, vértanúkról, fegyverletételről, osztrákokról, oroszokról..magyarokról.

Magyarnak lenni néha csak egy érzés. Mikor angol vendégek jártak nálunk, megismerhették a magyar vendégszeretetet, mikor ünnepségen vagyunk, és meghallom a Himnuszt, hangosan éneklem, ha nézem az olimpiát, csak olyan számot, ahol vannak hazai indulók. Én Bécsben is magyar gulyást rendelek, és Csézi egyik magyarságról szóló számát hallgatva nem tudok nem sírni. Most kifejezetten fáj, hogy az uniós politika bántja a hazám, és a magyar szót haraggal, hazugan, rossz indulattal ejti ki.

De magyarnak lenni nem csak egy érzés: történelem folyik az ereimben. Nagyapám hite, harca... ő még élt háborúban, orosz vagy épp német elnyomás alatt, vonult át rajtuk front, láttak meghalni rokont, szomszédot, bajtársat. Bújtak pincébe, padlásra, szénaboglyába. Mindent elvettek tőlük. És kezdték újra életüket mindig a semmiből építkezve, dolgosan, megelégedve azzal, amit Istentől áldásként kaptak. De sokat mesélt a második világháborúról, erdélyi magyarként, hogy a románok ne vigyék ki elsőnek meghalni a frontra, csupán mert magyar, megszöktek, átúsztak a Tiszán a testvéreivel! . De sokat mesélt nekünk a mélyen bevésődött emlékeiből, bujkálásról, bombázásról, gonosz és jó német vagy orosz katonákról, mert mindkét oldalon volt mindkettőből bőven.

Történelmi tudásom bár megkopott, kevés olyan téma van, amiről ne tudnék a gyerekeknek az ő nyelvükön mesélni. Mégis...olyan nehéz nekik válaszolni, mikor nyitott szívvel kérdeznek. Valahogy a magyar sors sose volt egyszerű, sose volt harctalan. Történelmi olvasmányainkat olvasva gyakran kérdeznek a gyerekek: „ Miért vették el tőlünk Erdélyt? Kik vették el? Ha volt második világháború, lesz harmadik is? Miért voltunk a vesztes csapatban? Miért jönnek a migránsok? Náluk háború van? És Ukrajna messze van? Mert ott is háború van...” Mit mondjak nekik? Mennyire mélyedhetek bele a múlt és jelen politikájába? Mondhatok-e többet vagy mást, mint amit a szülő mond otthon? És akkor előjön belőlem a magyar, a keresztyén, az anya, és mondom, amit a sajátomnak mondanék:

Büszke lehetsz, te kisgyermek, ha magyarnak születtél. Magyarország jövője Isten kezében van, de mindig kellenek olyan hősök, akik vállalják, hogy mernek nagyot álmodni, akiknek vannak terveik, akik maradnak, akkor is, ha nehéz, akik ha kell vérüket áldozzák, és ha egy-egy csatát el is vesztünk, mindig tudni kell felállni. A nagyapáink is ezt tették. De ne feledd, hittel tették! Jézussal a szívükben, imádkozva vetés és aratás előtt, imádkozva egy-egy csata előtt. Mikor Isten széjjel nézett e földön, mindig talált olyanokat, akikért kegyelmet adott a többinek is, mindig talált igaz szívű magyarokat. De szeretem felolvasni Dobó imádságát az Egri csillagokból! De szeretem felolvasni az aradi tizenhárom utolsó szavait! De szeretem elmondani, hogy azért maradt meg ez az ország mindeddig, mert ragaszkodott hitéhez a legátkosabb időkben is! Hogy történelmünk elmúlt 1000 évében mindig voltak odaszánt emberek, akik Istenből merítették erejüket, volt, aki vérét adta, volt, aki tudását adta, és remek feltalálóink is voltak, akik világhírűvé tették azt a szót, magyar. De legyél keresztyén magyar! Legyen oltalmazód Isten, járj a szeretet útján, légy alázatos, imádkozz, hogy Isten irgalmas legyen ehhez a néphez, imádkozz, mint Ábrahám, közbenjárva. Légy magyar, légy olyan magyar, akiért érdemes megtartani ezt az országot! Fedezd fel Istentől kapott tehetségedet, szánd oda magad, hogy bármit is csinálj majd felnőttként, jó íze legyen annak a szónak: magyar! És jöhet akár háború is, mégis bizonyos lehetsz, hogy lesz jövője ennek a nemzetnek!

Polgárné Szendrák Edit

2015. szeptember 23., szerda

Megmozdult a világ - eláraszthatnak bennünket


Gondolatok a migrációról, a menekültekről - Egy 80. évében lévő nyugdíjas lelkipásztor lelkiismeret-vizsgálódása és gondolatai.

2015. szeptember 8., kedd

Én megtehetném, és mégsem teszem

Én megtehetném, és mégsem teszem,
   csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
  játszom magammal, ennyi az egész,
  siratni való inkább, mint merész.

 Bár néha félek, hátha eltemet
 a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?”
(Pilinszky János: Ne félj)


A versben megfogalmazott gondolat foglalkoztat egy jó ideje. Hol a határ, mi a határ, ameddig elmehetek? Ki mondja meg, miből mi lesz néhány év vagy évtized múlva, amit ma megteszek? Lehet, hogy jónak indul, amit tervezik, de útközben történik valami.

2015. augusztus 26., szerda

„Van Isten népének nyugodalom napja”


Már talán nem is emlékszünk arra, hogy két hónappal ezelőtt mennyire vártuk az iskolai év végét. Majd a szünetben - mondtuk - végre lecsillapul és hazatalál, helyére kerül a múltnak minden volt élménye. Mert kell a szünet, el kell távolodnunk kissé attól, amihez közeledni szeretnénk. El kell távolodnunk a szürke, munkás hétköznapoktól ahhoz, hogy azután nyugodt lélekkel közelíthessük meg őket. A nyugalom ideje, nem kimenekülés a kellemetlen és terhes emlékek közül, nem azért adatik, hogy mint a megsebzett vad a sűrűbe, elvonuljunk a fájdalmunkkal. A jó diák nem is az, aki minden évben mindent újra kezd. A nyugalom megállása csak az élet egészséges ritmusához tartozik.

2015. augusztus 18., kedd

Konzervatív Kiáltvány

„Community is nowadays another name for paradise lost” 
(Zygmunt Bauman: Community)

A mostani bejegyzésemnek a Füstölgések címet is adhattam volna. Ismét valami olyan jelenségen füstölgök – sokak számára valószínűleg teljesen alaptalanul, néha bizonyára bicskanyitogató stílusban –, amelynek inkább örülni kéne, mintsem azon merengeni, hogy az miért rossz. A bevezetőben szeretném leszögezni: nem állítom, hogy mindenben igazam lenne. Már csak azért sem, mert még csupán formálódó gondolatokról van szó. Hovatovább (ahogy eddig, így most is) valószínűleg jó néhány árnyalattal sötétebb az általam lefestett kép annál, ami a realitás. 

2015. augusztus 10., hétfő

A jegypénztáros

-Egy jegyet kérek.
-No, akkor ma végre felszáll a vonatra?- felelt kedves hangon a pénztáros.
-Őőőő... Igazából,  nem tudom...
-Elnézést, igazán nem szeretném sürgetni, de már évek óta visszajár a jegypénztáramhoz és folyamatosan csak ezt a két kérdést járjuk körbe és körbe. Döntenie kell, hamarosan indul a vonatunk... 
-Nem lehetne még néhány percet kérni.
-Uram, én itt vagyok. Ön is itt van. Ajánlottam már önnek ezt a vonatot -nem is egyszer- , egy csodálatos végállomással, de azt mondta, hogy még nem tudja,hogy fel akar e szállni...  Én türelmesen vártam, miközben a másik kasszához is átment. Feltartottam Önnek a sort, miközben sokan vádló pillantást vetettek rám. És...
-Igen, igen, ezt mind tudom, de egyszerűen képtelen vagyok dönteni. Valami azt súgja, hogy minden vonatot, minden végállomást meg kell néznem, hogy a legjobb döntést tudjam meghozni.

2015. július 17., péntek

Markionék már a spájzban vannak!

Először a teológián találkoztam Markionnal. A kurzus lapjai között lapult, tanait  bebifláztam a többivel együtt. A világot a gonosz  Demiurgosz teremtette….az anyag rossz, szabadulni kell tőle – belső, titkos tudás kell, az fog megszabadítani az anyagtól, a testtől….Jézus jó – teste csak látszat test volt…a zsidók istene haragvó, kegyetlen, az Ószövetséget el kell vetni és mindazt az Újszövetségből, ami hozzá kapcsolódik…. Foszlányok maradtak meg bennem, persze ezekre nyomokban  az újszövetségi  iratokban rábukkantam, mint tévtanításra, amely ellen küzdeni kell. Mindezekkel együtt azt gondoltam, hogy ez már a múlté. Vége.

2015. június 30., kedd

Mennyei polgárság

“Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy “madárka tolla se hull ki” az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak, ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít. A tunyák és a gyávák, akik bólogatva és hümmögve, Istenre bíznak mindent: a válságos pillanatban Isten szava nélkül maradnak.” 
(Márai Sándor)

2015. május 19., kedd

Nem anyától lettél, Rózsafán termettél, Piros pünkösd napján, Hajnalban születtél… (népdal)


Az áldozócsütörtök nyolcadába eső úrnapját – az ún. Exaudi vasárnapot – „váróvasárnap” névvel illették egykoron, mondván: az apostolok is Jeruzsálembe visszavonulva – imádság és böjtölés közepette – hívták és várták az Úr Jézus által előre megígért Szentlélek eljövetelét. S azért is ezen elnevezés, mert a zsoltáros könyörgését idézi (27,7): Exaudi, Domine, vocem meam qua clamavi… azaz: „Halld meg Uram, hangomat – hívlak!”. Épp ezért e napot bátran nevezhetjük az Istenhez felható, egeket ostromló kiáltás vasárnapjának!

2015. május 7., csütörtök

Fel vagyunk készülve a megszokottól eltérő helyzetekre?

Olyan gyülekezetben szolgálok, amelyiknek nincs temploma. Három és fél éves még csak, de Istennek hála, egyre többen töltjük meg a művelődési házat vasárnaponként, kéthetente pedig még egy evangélikus templomban is ott vagyunk. De saját templomunk – még – nincs. 
Baj? Nekünk nem. A kezdeti lépések megtételéhez sokkal alkalmasabb egy többtermes, fűthető, rendezhető épület, mint bármi, a közösség kreativitását is fejleszti, úgyhogy eddig nem hogy probléma nem volt ebből, de segített is. 
Akarunk templomot? Persze, később, ha önálló lábra állunk, ha érdemes lesz belevágni.

2015. április 21., kedd

Narratív tér az Apostolok cselekedetei 10–11. fejezetében

Bevezetés

Az Apostolok cselekedetei szerzője rendkívül fegyelmezetten tárja az olvasó elé az evangélium terjedésének útvonalát. A könyv első fejezete szerint a feltámadott Krisztus mennybemenetele előtt így szólt tanítványaihoz: „Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljön reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a földnek mind végső határáig.” 1,8. Lukácsnak ez az ígéret jelenti az evangélium terjedésének azt a programját, amelyhez művét igazítja. Az evangéliumot tehát először Jeruzsálemben, majd Júdeában és Samáriában, végül a föld minden részén hirdetni fogják.

2015. április 8., szerda

Úrasztali terítők és reménység ruha

Húsvét hajnalban, még az éjszaka csendjében és fénytelenségében feltámadás-köszöntő istentiszteletre gyűlt össze gyülekezetünk ezen a húsvéton is. Ilyenkor mindig katartikus erővel éljük át, hogy az új nap, az új teremtés ajándéka soha nem magánakció vagy valamilyen kellemes érzelmi más-állapot. Ebben az évben az Úr asztalán maradt a nagypénteki fekete terítő. S amikor a húsvéti gyertya a helyére került, oda került a gyászos kalotaszegi írásos minta közepébe.

2015. március 31., kedd

Földi életünk hajléka

Ragaszkodunk javainkhoz. Földi életünk során sokszor találkozunk azon érzéssel, hogy nehezen engedjük el tárgyainkat, vagy ragaszkodunk élőhelyünkhöz. Különösen igaz az utóbbi ránk, magyarokra, ill. a Kárpát-medencében élőkre. Mi szeretjük saját házunkban, nem albérletben leélni rövid földi életünket. Aztán ennek rabjai is leszünk. Fát ültetünk, öntözzük, metsszük, permetezzük. Füvet vetünk, locsoljuk, nyírjuk. Magot vetünk, gondozzuk, aztán betakarítjuk a termést, gondolván, ha jól dolgoztunk, akkor van is mit aratni. Akinek nem adatik meg a kert, az a lakását szeretgeti, teszi szebbé, praktikusabbá, élhetőbbé. Egy biztos, hogy a nagy ragaszkodás rabbá tesz bennünket és elveszi a figyelmünket egymástól, a testvértől, a gyülekezettől és még akár Istentől is. Még az is lehet, hogy az életterünk csinosítgatása elveszi az időt egy Istennel való találkozás lehetőségétől egy vasárnapi napon. Sőt, még akár a csendességünkből is kizárjuk az Urat.

2015. március 10., kedd

Imádkozz a testeddel!

Kisiskolás voltam, mikor először hallottam a böjtről. Nem értettem. „Mi a böjt? Miért nem esznek ilyenkor az emberek?” - kérdeztem a nagymamámtól. Nagymamám ennyit mondott, miközben a levest kavargatta: „Az katolikus dolog. A református böjt az, amikor nincs mit enni.” Sokáig én is ezzel a lenézéssel tekintettem a böjtre. Az olyan katolikus dolog, mi szabadok vagyunk ettől. Különben is csak külsőség az egész, akkor meg minek böjtölni?

2015. február 24., kedd

Az ötven szürke árnyalata

Nem olvastam, nem láttam, mégis úgy érzem, mintha mindent tudnék róla. Cikkek, szalagcímek, kritikák ömlenek a hírportálokról. Kikerülhetetlenül jelen van és éppen ezért nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Röviden a történet: Amikor Anastasia Steele, az irodalom szakos egyetemi hallgató interjút készít Christian Greyjel, az ifjú vállalkozóval, gyönyörű, okos és ijesztő férfival találja szemben magát. A nem e világban élő és ártatlan Ana megretten, amikor ráébred, hogy akarja ezt a férfit, és annak rejtélyes tartózkodása ellenére kétségbeesetten próbál közelebb kerülni hozzá.

2015. február 17., kedd

Kormány

Érdekes ez a szó magyar nyelvünkben. Hiszen összekapcsolja az ország irányításáért felelős embereket azzal az eszközzel, ami a járművek irányításához kell. Sokszor nem is tudatosítjuk magunkban, hogy amikor a kormányról beszélünk, akkor nem csak egy embercsoportról van szó, hanem az irányítóinkról. A kormány pedig hozhat számunkra jó döntéseket, vagy éppen hátrányosnak látszókat, lehet számunkra szimpatikus, vagy éppen ellenszenves, lehetnek a tagjai olyanok, akikkel tudunk azonosulni, vagy éppen még a televíziót és rádiót is kikapcsoljuk, ha valamelyik tagja nyilatkozik, azt a jogát mégsem vehetjük el, hogy az ország irányításáért ők a felelősek.
Most már két évtizede figyelem az emberek hozzáállását a mindenkori kormányzathoz. Valahogyan azt veszem észre, hogy ezt a szót szinte pozitív formában senki nem ejti ki. Mostanára a kormány szó szinte szitokszóvá vált. Ráadásul a szerepét is egy kicsit eltorzította a köztudat. Nem irányító szervként gondolunk rá, aki megfelelő sodrásba helyezi az eseményeket, hanem parancsnokként, aki mindig megmondja, hogy mit kell tenni.

2015. február 10., kedd

(Szorongató) Gondolataim… „Segíts, hogy megmaradjak, és gyönyörködjem a te rendeléseidben.” Zsolt. 119,117

A lélek halhatatlan? Igen az, ösztönösen érzem. A lélek „működteti” a testet? Igen, így van. Nélküle a test, csak idő kérdése és élettelen anyaggá válik. Tapasztaltam, amikor a számomra nagyon kedves, 94 éves anyám éppen elment „odaátra”. Még meleg, de élettelen testét felemeltem, és az ágyra fektettem. Két napja még intett a kéz, szeretetet sugárzott az arc és a szem. Sokkoló tapasztalat volt. A kedves testben már éppen nem volt ott, az őt addig „működtető” lélek.
Ám én itt vagyok. És körül vesz e földi, természeti valóság. És a csillag milliárdok, a nap, a hold. Az Univerzum a maga valóságával, a véghetetlen téren haladó fény által.

2015. február 3., kedd

Ökumené

Mikor kisgyermek voltam, egyáltalán nem aszerint minősítettem kortársaimat, hogy ki milyen templomba jár, vagy egyáltalán nem jár. Olyan utcában nőttem fel, ahol minden házban lakott gyerek. Mindig kint voltunk, fociztunk, a házunk mögötti orgonásban bújócskáztunk. Elmeséltük egymásnak titkainkat, és meghívtuk egymást a szülinapunkra. Pontosan meg tudtuk ítélni egymást az alapján, hogy ki hogyan viselkedett, ki volt megbízható, ki adta kölcsön a játékát. Aki meglopott minket, azzal később nem játszottunk, de azért valahogy gyerekként mégis hamar megbocsátottunk, visszafogadtuk. Mondja is Jézus, ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek...

2015. január 27., kedd

"Jó csapat!"

„Jó csapat!” - mondja nagy vágyakozással a kis piros autó kisfiam egyik kedvenc meséjében (Verdák), de azt hiszem ez mindannyiunk egyik nagy álma. Főhősünk a film elején még csak azt látja, hogy van nagyobb, gazdagabb, úgy véli jobb csapat, mint az övé és gyakran arról álmodozik, hogy egy napon ő is ennek a csapatnak lesz a versenyzője. Érdekes, hogy a film végéhez közeledve azt látjuk, hogy valóban nagyon nagy lehetőséget kap a fiatal autó, meghívást ebbe a szuper csapatba.

2015. január 20., kedd

Az ökumenikus imahétben rejlő lehetőségeink


A világ hangos a párizsi eseményektől, s a véleményalkotók szekértáborokba rendeződnek. Sokan a szólás szabadsága mellett érvelnek, mint fontos meghatározó tényezőt említve , hogy az emberi egymás mellett élés / együttélés elviselhető legyen. Cikkek sora jelent meg annak érdekében, hogy egyik, vagy másik szekértábor igazságáról meggyőzzenek bennünket, s csatlakozzunk hozzájuk, szaporítsuk létszámukat.

2015. január 13., kedd

Mire tanít az aranylile?

A teremtett világban sok olyan dolgot megfigyelhetünk, amelyek igazolják, hogy egy hozzátartozó terv nélkül nem működhetnének. Werner Gitt professzor ezzel kapcsolatban megállapítja: "Egy példa, amely engem is mindig elkápráztat, az aranylile utazása, ahol a madár Alaszkából Hawaiiba repül, hogy átteleljen."