Szubjektív sorok 2012-ről

Az utcán járva-kelve, saját szeretteinkkel beszélgetve, közösségeinkben forgolódva azt tapasztaljuk, hogy egyre több emberen vesz erőt a félelem, a reménytelenség, a csüggedés. Bár korábban is mindig hallatszottak ilyen hangok, -lehet, hogy rosszul vagyunk kódolva, vagy csak a sok évszázados történelmi tapasztalat mondatja ezt velünk-, mindenesetre most nemcsak siránkozásról, hanem valódi félelemről van szó. Eddig csak mondogattuk, hogy minden egyre rosszabb lesz, most azonban tényleg a saját bőrünkön érezzük, mennyire labilis, bizonytalan a jövő. Az egész világ megváltozott körülöttünk, olyan események követik egymást, amire egyáltalán nem számítottunk. Mindezek következtében nemcsak hogy drágább, hanem egyenesen finanszírozhatatlan lett az élet. Nemcsak bizonytalan a jövő, hanem egyenesen kilátástalan. Sőt, ha miniszterelnökünk továbbra sem hajlandó ideküldött helytartóként viselkedni, lehet, hogy még az ENSZ főtitkára is levelet ír a magyar demokrácia és a Klubrádió elvett frekvenciájának ügyében. De még az is megtörténhet, hogy egyes ellenzéki képviselők kétségbeesve vetik át magukat a kínai vagy a fehérorosz nagykövetség kerítésén, hiszen, mint azt nemrég a hvg.hu egyik cikkéből megtudtuk, Orbán szándékosan tolja az államcsőd felé az országot, hogy aztán bevezethesse a szükségállapotot. Az aggódók szánalmas aggódását és a viccet félre téve, látom, tudom, sőt érzem, hogy meglehetősen komoly téttel bír minden egyes mondat, levél, leminősítés, hiszen a saját bőrünkről, az ország jövőjéről van szó. 

Karácsony, avagy látomás a globalitásról

A globalizáció valósággal szétveri a hagyományos struktúrákat életmódban, gondolkodásban, a viselkedésmintákban, az emberek egymáshoz való viszonyában, a közösségi formákban. Valami olyasmi történik körülöttünk és bennünk, amit alig lehet követni, s főleg értelmezni. Ez a félelmetesen gyors változás az emberek mindennapi életében inkább csak érzület, semmint tudatos alkalmazkodás. Inkább kényszer, semmint végiggondolt döntés. Kétségtelen, a globalizációnak sodrása van, fogyasztási kényszerpályák alakulnak ki, s egyre kevésbé vagyunk abban a helyzetben, hogy kívül maradjunk. Ma már nem választás kérdése, hogy birtokoljuk-e a globalizációnak olyan szignifikáns termékét, mint mondjuk az internet. Még ha egyéni értékrendünk szerint elutasítóak lennénk is, amennyiben részt kell vennünk a mai társadalmi életben, munkahelyen, iskolában, vagy akárhol, nem lehet nem élni vele. Kimaradni a globalizációból annyit jelent, mint kivonulni a társadalomból.

„… azt boldoggá teszi cselekedete”

„Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt. De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak 1:22-25.) - írja Jakab apostol, akinek levelét december első felében olvastuk református bibliaolvasó vezérfonalunk szerint újszövetségi napi igeként.

Jakab levele az egyháztörténelem során - többek között Luther, a nagy reformátor részéről is - komoly kritikát kapott, mondván: a hittel, a hit alapvető és meghatározó voltával szemben túlhangsúlyozza a cselekedetek fontosságát. Valóban, a reformáció korában, amikor a „SOLA SCRIPTURA, SOLA FIDE, SOLA GRATIA” (értelmező fordításban: „Egyedül a Szentírás, egyedül hit által, egyedül kegyelemből.”) reformátori elvek elementáris erővel robbantak bele az „adok-veszek” szintjére süllyedt egyházi közállapotokba, mindenekelőtt való módon kellett, volt szükséges hangsúlyozni a HIT és a KEGYELEM elsődlegességét. Ma viszont, amikor valami tudattalanul cinikus nemtörődömséggel dől hátra korunk keresztyénsége a fűtött imaházak párnázott karosszékeiben, hogy elandalodva hallgathassa Krisztus értünk cselekvő szeretetének evangéliumát, újra lét-fontosságú, hogy úgy mondjam: ÜDVÖSSÉG-KÉRDÉS, hogy a hittel elfogadott krisztusi kegyelemre alapozottan újra összeszedje magát a gyülekezeteiben élő egyház és CSELEKVŐ EGYHÁZ-zá legyen.

Isten cselekszik értünk. Ezt fejezi ki már az ádvent is, amely egy isteni processzusnak az emberben tudatosulására adatott időszak, az eljövetel, Krisztus eljövetelére felkészülésünk időszaka. De tudunk-e mi magunk is cselekvő hittel válaszolni erre? Olyan cselekvő hittel, mely az Isten iránti hálából, az Isten iránti elkötelezettségből fakad, de mégis mindig mások, a másik ember felé mutatkozik meg - nagyon is gyakorlati módon.

Azaz a kérdés ma így hangzik: tud-e a karácsonyi, értünk véghezvitt isteni élet-csodára élettel, hit-élettel, élő hittel válaszolni az ember? Mert - Jakab apostol leveléből tudjuk - „a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jak 2:17.)

További cselekvő hittel teljes ádventet kívánva: 

                                                                                                                        Hajdú Zoltán Levente

                                                                                                                                 lelkipásztor

Üres kalóriák

Sokszor intenek bennünket a táplálkozás szakértői, hogy figyeljünk oda arra, hogy mit eszünk. Modern világunk paradoxonjainak egyikével találkozunk ezen a területen is. Egyik oldalról egyre többet fogyasztunk, és túlsúlyossá válik a lakosság ennek minden negatív körülményével, másik oldalról pedig a bevitt élelmiszerek tápértékhiánya miatt valósággal éhezik szervezetünk. Egyszerre eszünk egyre többet, üres kalóriákat, közben egyre inkább sejtjeink, megfelelő táplálékért kiáltanak. A bevitt üres kalóriák eltöltenek ugyan, élvezetet is adnak (ó, egy nagy tábla mogyorós csoki!!! vagy egy jó karéj friss puha kenyér a pörkölt mellé!!!), egyre lomhábbá tesznek, külsőleg és belsőleg is deformálnak. Sunyi módon rászoktatnak bennünket az üres kalóriák tömkelegét tartalmazó ételekre és italokra, és egyre többet kívánunk belőlük, egyre több kell a jóllakottsághoz. . 

Szív-ügyem: Kárpát-medencei imanap

Nemrég Ausztriában jártam egy női konferencián, ahol is rajtam kívül kizárólag német anyanyelvűek vettek részt, ugyanakkor volt köztük néhány olyan erdélyi szász, aki még a 80-90-es évek fordulóján költözött ki Nyugatra. Doris már előző este feltűnt keresetlen kedvességével, és szót szót követve kiderült, hogy szebeni születésű. A szász hölgyekkel olyan viszonyba kerültem, mintha együvé tartoznánk, és valóban nyilván a közös tapasztalatok, a diktatúra élménye rokonná tesz mindannyiunkat. Valamit tudunk, amit egy osztrák nem tudott megtapasztalni. Szóval, Doris iránt egyre mélyebb barátságot éreztem.