Szubjektív sorok 2012-ről

Az utcán járva-kelve, saját szeretteinkkel beszélgetve, közösségeinkben forgolódva azt tapasztaljuk, hogy egyre több emberen vesz erőt a félelem, a reménytelenség, a csüggedés. Bár korábban is mindig hallatszottak ilyen hangok, -lehet, hogy rosszul vagyunk kódolva, vagy csak a sok évszázados történelmi tapasztalat mondatja ezt velünk-, mindenesetre most nemcsak siránkozásról, hanem valódi félelemről van szó. Eddig csak mondogattuk, hogy minden egyre rosszabb lesz, most azonban tényleg a saját bőrünkön érezzük, mennyire labilis, bizonytalan a jövő. Az egész világ megváltozott körülöttünk, olyan események követik egymást, amire egyáltalán nem számítottunk. Mindezek következtében nemcsak hogy drágább, hanem egyenesen finanszírozhatatlan lett az élet. Nemcsak bizonytalan a jövő, hanem egyenesen kilátástalan. Sőt, ha miniszterelnökünk továbbra sem hajlandó ideküldött helytartóként viselkedni, lehet, hogy még az ENSZ főtitkára is levelet ír a magyar demokrácia és a Klubrádió elvett frekvenciájának ügyében. De még az is megtörténhet, hogy egyes ellenzéki képviselők kétségbeesve vetik át magukat a kínai vagy a fehérorosz nagykövetség kerítésén, hiszen, mint azt nemrég a hvg.hu egyik cikkéből megtudtuk, Orbán szándékosan tolja az államcsőd felé az országot, hogy aztán bevezethesse a szükségállapotot. Az aggódók szánalmas aggódását és a viccet félre téve, látom, tudom, sőt érzem, hogy meglehetősen komoly téttel bír minden egyes mondat, levél, leminősítés, hiszen a saját bőrünkről, az ország jövőjéről van szó.