Konzervatív Kiáltvány

„Community is nowadays another name for paradise lost” 

(Zygmunt Bauman: Community)

A mostani bejegyzésemnek a Füstölgések címet is adhattam volna. Ismét valami olyan jelenségen füstölgök – sokak számára valószínűleg teljesen alaptalanul, néha bizonyára bicskanyitogató stílusban –, amelynek inkább örülni kéne, mintsem azon merengeni, hogy az miért rossz. A bevezetőben szeretném leszögezni: nem állítom, hogy mindenben igazam lenne. Már csak azért sem, mert még csupán formálódó gondolatokról van szó. Hovatovább (ahogy eddig, így most is) valószínűleg jó néhány árnyalattal sötétebb az általam lefestett kép annál, ami a realitás. 

Mi a baj a református közélettel, és hogyan nem kéne rajta segíteni?

„A jelek igazságában én sohasem kételkedtem, Adso, egyebe nincs is az embernek, hogy a világban eligazodjék, mint a jelek. Hanem hogy miként függnek össze egymással, azt nem fogtam fel.” (Umbert Eco: A rózsa neve 677.o.)

Olyan korban élünk, amikor mindenkinek van véleménye, s ezt egyre több felületen meg is oszthatja a széles, vagy kevésbé széles nyilvánossággal. Ezzel párhuzamosan egyre inkább – így a református egyházban is – elszaporodtak a magukat véleményvezérnek gondoló emberek. Hovatovább úgy tűnik, mindenki érti azt, hogy miként is működik a világ, az ország, pláne az egyház. Én pedig hol kicsit feszengve, hol kicsit elképedve hallgatom ezeket a nagyon biztos talapzaton álló opinion leadereket, akik politika, társadalom, ízlés és egyház dolgában is nagyon magabiztosak. A következő bejegyzésem kevésbé áll biztos alapokon, inkább egyfajta gondolatkísérlet. Két problémája biztos van ennek a szövegnek. Bizonyos, hogy egy-két árnyalattal sötétebbre festem benne a képet a kelleténél, ahogy az is bizonyos, hogy az elemzés a még elolvasható terjedelem kényszere miatt szuper-leegyszerűsítő. Kérem, kezeljék ezekhez mérten!

A vallási élet „szerkezetváltozása”, avagy az élményegyház „alaprajza”

„Itt a szép új világ, ahol mindenki elégedett, ha elég élményben van része, s ahol a régi, a »nagy« kérdések már a köd homályába vesznek.”

(Török Csaba: Hit és élmény. Új Ember, 2013. december 22.)

Jó ideje gondolkozom azon, hogy mit szólna Max Weber ahhoz, ha az ő szavaival élve a „csupán érzelmi vallásosság dilettantizmusának” újraéledéseként definiálnám azt a jelenséget, ami manapság a református egyházat egyre markánsabban jellemzi, s amit a következőkben az élményegyház fogalmán keresztül próbálok bemutatni. Nem tudom, igazat adna-e nekem, mindenesetre a következő terjedelmesebb írásomban ezt a kijelentésemet járom körbe. Fontos az elején rögzítenem, hogy trendeket vizsgálok. Olyan gondolkodásmódokról, észjárásokról és cselekvésmintákról lesz tehát szó, amelyeket a francia társadalomtudós Pierre Bourdieu minden bizonnyal habitusnak nevezne, s amelyek nagyjából a kétezres évektől jelentkeztek, s értelemszerűen – és ezt szeretném hangsúlyozni – nem az egész református egyházat jellemzik, csupán annak egy egyre markánsabban jelenlévő szeletét.