Kálvin, a magyar

Köntös László
A Kálvin kapcsán, na meg  aztán a reformáció ünnepének a tájékán manapság van egy már-már sablonossá vált kérdésünk: mit jelent ma reformátusnak lenni? A kérdés felvetődésének nyilván történeti oka van: a református mibenlét ma már magyarázatra szorul. A magyar keresztyénség egyik jellegzetessége, hogy a 16. század óta a kialakult felekezeti identitások egymással szemben határozták meg önmagukat, s az identitást meghatározó viszonyítási pont mindig a másik volt. Ma viszont, mikor maga a keresztyénség egésze vált kérdésessé és magyarázatra szorulóvá, az önmagukat egymással szemben meghatározó felekezeti identitások nyilvánvalóan elbizonytalanodtak. Nem szűntek ugyan meg, s a mindennapi élet minősített fordulóin elő-előtörnek, de az emberek hétköznapi életében, egymáshoz való viszonyában a felekezeti hovatartozás egyre kevésbé orientációs pont. Elmúlt már az az idő, amikor a katolikus és református legények egymásnak estek a falu végén.

Nehéz szavak

Elkészült az új  Polgári törvénykönyv. A hozzáértők azt mondják, sok a baj vele. Hogyan készült, meddig készült, mit rontottak el, mi benne a jó – jelen esetben mindegy, hagyjuk meg a szakértőknek…
Egy dolgot emelnék ki. Kiderült, hogy a XXI. században a hűség már nem jog-kompatibilis fogalom, ugyanis kikerült a házasságról szóló részből, nincsen már benne. Igen, benne volt – eddig! Most vegyünk hát egy mély lélegzetet, eresszük el első megütközésünket, hisz való igaz, tényleg nehezen kezelhető jogi értelemben, régóta szemet hunytak felette. Az anyagi résszel, a gyermekek sérelmeivel lehet mit kezdeni, vizsgálható, kiszámolható. Hűség?!? Nem kézzelfogható, és különben is, a mai világban már, hűségről beszélni…

Életünk része, '56

 A mi szerencsétlen magyar népünk mélységes megosztottságának az egyik legnyilvánvalóbb jele, hogy nincsenek közös ünnepeink. Vannak ugyan közös emlékeink, de nincs közös emlékezet. Az utolsó ünnep, amelyet még úgy-ahogy együtt tudunk ünnepelni 1848. március 15. Aztán vége.

Azért van ez így, mert a közös ünneplés feltétele valamiféle közös megegyezés arról, hogy mirõl is szól történelmünk.  Ami pedig különösen is a 20.századi történelmünk értelmezését illeti , vegyük akár a két háború közötti idõszakot, vegyük akár a magát szocialistának nevezõ korszakot, mi magyarok készek vagyunk akár ölre is menni a különbözõ álláspontok védelmében. Észre sem vesszük, s valóságos szellemi-lelki polgárháború bír gyorsan keletkezni akár még kisközösségekben is, ha szóba kerül a Horthy rendszer, 56, Nagy Imre, Kádár János, vagy a rendszerváltás.

A református publicisztikáról

Református publicisztika, ilyen pedig nincs. És ezzel nem azt mondom, hogy nem írtak még egyetlen egyet sem, de azt igen, hogy nagyon keveset. S az a kevés hatásában nemhogy a közéletben, hanem befelé az egyházban is annyira hatott, mint gyermekkoromban Lunga Pista mámora a húsvéti locsoláskor, aki a lemenő napra pillantva megjegyezte a templom előtt bámészkodó gyermektömegnek, hogy ma már kétszer kijózanodtam, inni kéne még valamit. Pedig milyen egyszerű lehetne, úgy, elméletileg.

Játék a szivacsfallal

Miért vagyunk mi, lelkipásztorok sok tekintetben olyan passzívak?

Szerintem ezt a kérdést már mindenki feltette, amikor valamilyen alkalmat szervezett, kiküldte a meghívókat, elmondta lelkészértekezleten, az esperes körlevelet küldött, pontosan leírva a jelentkezési határidőket, tudnivalókat, s aztán, mint aki elvégezte a feladatát, jó érzésekkel várta a visszajelzéseket. S nemsokára ara kellett rádöbbennie, hogy nem csinált semmit sem: a befektetett energia messze nem volt arányos az eredménnyel.

Az oldal születéséről

A Dunántúli Református Egyházkerület ezzel az oldallal egy újabb kommunikációs csatornát szeretne megnyitni a dunántúli reformátusság előtt. Szeretnénk egyházi közéletünk dolgairól eszmét cserélni, nem a szóbeszédek, pletykák szintjén, hanem a közös útkeresést, együttgondolkodást névvel is vállaló, leírt vélemények komolyságával.