Mennyei polgárság

“Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy “madárka tolla se hull ki” az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak, ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít. A tunyák és a gyávák, akik bólogatva és hümmögve, Istenre bíznak mindent: a válságos pillanatban Isten szava nélkül maradnak.” 

(Márai Sándor)

13 éves voltam, kíváncsian nézegettem az „első szabad választáson” induló pártok plakátjait. A levegőben egyszerre volt benne az osztrák életszínvonal és egy polgárosuló Magyarország felé való elindulás reménye. Én is azt hittem, hogy az egész ország együtt áll a startvonalhoz. Na jó, a többség. 

A pálya oldalfalán pedig nem a szponzorok, hanem az új pártok plakátjai. A Továrisi kányec-ből (facebookos zsargonban: ennyi). Polgári Magyarország, vigyázz, kész, rajt!

valamelyik doboz mélyén még kell is lennie néhánynak. Nekem is az tetszett a legjobban. A hájas nyakkal, az egyszerre ijesztő és komikus tányérsapkával, és a gusztustalan, tarkón kirügyezett bibircsókkal zseniális volt. Kányec, hátra arc, lelépni. Vissza sem jönni. Nem köszönjük, a forradalmi munkásparaszt, stb. jelzőkből elég volt

De volt egy másik plakát is. Ennek a szövege először a gimnáziumban köszönt később vissza (azt mondta, hello, mi már ismerjük egymást), aztán a teológián (áldás, békesség). Egy latin-magyar szótárból montázsolt kép volt. Ez is egyszerűen tökéletesnek tűnt. Oda ragasztották a Holló utcai óvoda kerítésére, ahol egyébként is sokszor be-benézegettem, hátha meglátom valamelyik egykori óvó nénit (de az óvónő már egybeírandó; lásd még: tanárnő és tanár néni – „google a te lektorod”), vagy a harsány és mindig jókedvű pedellust, Matyi bácsit. De most lecövekeltem a kerítésnél, és nem érdekelt, ami mögötte van, mert ami rajta volt, annyira új volt. A latin szó egy párt neve volt, a magyar jelentése: hit, bizalom, hűség.

Hogy ez a három egy. Hogy egy idegen szónak ennyi többletjelentése van (az orosz órákról ez nem maradt meg). És, hogy (éssel és hoggyal nem kezdünk, stb.) valóban. Mert tényleg. Ez a három mennyire. Frappánsan. Mélyen. Tisztán. Egyszerűen. Hit, bizalom, hűség.

Ekkor még nem hallottam a Heidelbergi Káté 21. kérdés-feleletéről. A hit és az ismeret utáni vágy, az Isten iránti bizalom és a Szentlélek állandó és titokzatos működése, Krisztus hűsége és megváltása, emberi hűség és engedelmesség összefüggéseiről. A választási plakáton álló három szó olyan volt, mint egy varázslatos, mesebeli kapu, amit messziről ki lehet szúrni a többi bérház kapuja közül, mert nem bezár és kívül rekeszt, hanem hív, hogy belépj, és közelebb kerülj a mögötte rejtőző titkokhoz.

Hit, bizalom, hűség – ennek a latin szava jutott eszembe Márai sorairól. 

Hit – Márai számára sem kérdés. A négy évszak című művében, melyet a Füveskönyv előfutáraként emlegetnek, ezt írja: „Hiszek benne? … Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.” 

Bizalom – ha úgy bízod rá sorsodat, hogy utána már csak hátradőlsz, és várod, hogy beinduljon a mennyei galambgrillező, akkor ez pusztán vaksi bizalom szerinte. Mintha a sportoló megelégedne edzője szaktudásával, de az edzéseket kihagyná, hiszen úgyis a legjobb szakember kezében tudhatja magát. 

Hűség – ha vállalod az Általa rád bízott sorsot, azaz, ha hűséges vagy ahhoz az úthoz, amit neked elkészített, akkor segít. Mert ez azt jelenti, hogy nemcsak megelégít a tudat, hogy Jézus hűséges hozzád, hanem ösztönöz arra, hogy keresd és betöltsd a sorsod. Kicsit autentikusabban: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (Jézus szavai János evangéliuma 15. részének 16. versében)

Na, itt kezdődik a polgári életvitel.

Iván Géza

református lelkész

Enying