2012. december 17., hétfő

Advent, fiammal


1.
Zarándokhelyemmé vált a Latin Negyedben a Deux Magots kávézó. Ülök minden idők egyik legnagyobb filozófusa,  Jean-Paul  Sartre asztalánál, és arra gondolok:  aligha dolgozhatott másvalaki ennyire kétségbeesetten, ilyen mérhetetlen daccal és kimeríthetetlennek tűnő bölcselői erővel az Isten-eszme ellen, mint ő maga.  Ülök ennél az asztalnál és arra gondolok:  Sartre előtt is ott állt, magasztos mivoltában Párizs egyik legősibb temploma, a „Saint Germain des Pres.”  Vajon – merül fel bennem elemi erővel a kérdés -, vajon  Isten házával kellett-e szembenéznie Sartre-nak, ahhoz hogy képes legyen ilyen végleten tagadni Istent? Ennek a templomnak kellett magasztosulnia előtte, hogy képes legyen papírra vetni „a szabadságra ítélt ember” és a „hiábavaló passió” metaforáit A lét és a semmi-ben? Kevés könyvvel állok annyira perben, mint ezzel, de emberfeletti teljesítményként értékelem, tisztelem!  Ahogyan Sartre  ezekre a kövekre tekintett, Isten házának köveire, ahogyan puszta tekintetével porlasztotta volna őket, meg  ahogyan bontotta, szedte szét, rombolta, zúzta,  roncsolta őket gondolataival,  azzal a szellemi vértezettséggel,  azzal a stiláris eleganciával és vehemenciával  fölépített egy másikat, a végső kétségbeesés „templomát”, az önnön lázadásába vetett krédó „templomát” – és ez az önemésztő, romboló (ön)építés, ez a már-már tündöklő szkepszis –  ez az  advent előtti várakozás drámaian feszült állapota… 

2012. június 10., vasárnap

Egyre több


Egyre több olyan kérdés, probléma merül fel református egyházunk internetes fórumain, honlapjain, és  - amennyire én tapasztaltam – közbeszédében, amelyek vannak olyan súlyú kérdések,  melyekről kell is, érdemes is minél szélesebb körű vitát folytatni. Az is tény, hogy egyre többen vannak (vagyunk), akik a vitákba bekapcsolódunk, hozzászólunk, néha szelídebb, néha vitriolosabb módon. 

Nyilván – és emberi, ergo a saját igaznak vélt gondolatainkhoz ragaszkodó módon – a stílus egyszer-egyszer hagy maga után némi kívánnivalót. Talán még az is megtörténhet, hogy némely hozzászólás írója pár órával, vagy nappal később a homlokához kap, visszaolvasva posztját vagy kommentjét, és felteszi a költői kérdést: „Uram, Istenem, ezt én írtam???” Igen, ő írta, te írtad, mi írtuk. 

Vannak indulataink, van egy bizonyos vérmérsékletünk, van néhol markáns, néhol kevésbé markáns véleményünk, vannak egyházi gyökereink, kinek-kinek ennyi és ilyen vagy olyanféle, van teológiai látásunk, ami megint csak sokmindentől függ, tanártól, neveltetéstől, gyülekezettől, sok esetben szülőtől, és hogy az örök vis maiort ki ne hagyjam: kegyességtől. 

Az utóbbi napokban soha nem látott módon megnőtt azoknak a száma, akik részt kívánnak venni ezekben a vitákban, ugyanis felbukkant néhány probléma, amivel foglalkoztunk, mert ezekkel foglalkozni kellett. Szándékosan nem fogom nevesíteni a kérdéseket, mert igazából a jelenségről és a reakciók milyenségéről szeretnék szólni. Jelesül elsősorban arról, hogy óriási dolognak tartom azt, hogy nagyon komoly hitvallási, etikai és nemzeti kérdéseiről ennyire nyíltan, őszintén és szabadon tudunk beszélni, és megvannak azok a fórumok, ahol ezt megtehetjük. Ha csak néhány évig is, de még éltem egy olyan rendszerben, ahol kántorképzőnek álcázott ifjúsági konferenciákon érték el akkori lelkészeink a fiatalokat, és tanították őket az örök Igazságra, mert másképp nem lehetett. Éppen ezért lehetünk hálásak Istennek, hogy ma már mindezeket néhány billentyűleütéssel megtehetjük, és megbeszélhetjük közös dolgainkat.

Ami viszont a „feketelevest” illeti: nem látom szükségét annak, hogy ezek a fórumok egy „elhivatott egyházvezetés-ellenesség”, amolyan „szerződéses forradalmárság” gyűjtőhelyei legyenek. Változatlanul hiszem, hogy itt egy óriási lehetőség, a párbeszéd lehetősége adatott meg, és nem kéne harci felületté tennünk a szabadság mindenhatóságának jegyében. Voltaképpen nagyon egyszerűen megtalálhatjuk a helyes utat, hiszen az a három dolog, ami segít megtalálnunk, előttünk áll a Szentírásban: erő, szeretet, józanság. Amíg ezeknek a fényében tudjuk megbeszélni, megvitatni közös dolgainkat, addig áldás ez a lehetőség. Ha a háromból az egyik is hiányzik, átokká lehet. Hiszem, hogy az előbbi lesz valósággá. 

Amennyiben pedig így lesz, csak egyet kívánhatok: legyen egyre több!

ifj. Bellai Zoltán

2012. április 8., vasárnap

Húsvét és hagyomány


Olvasom egy megyei napilap hétvégi mellékletében Zséda vallomását a húsvétról. Semmi nincs, amit örökölt volna –mondja -, jellegzetes étel vagy szokás, neki a tavasz köszöntését jelenti. A természet megújulását. Mintha a 19. században lennénk, a racionalizmus kellős közepén. Szemünk előtt fák, füvek és ékes virágok, újulnak örömben. Ez a húsvét: újjá születik minden.

2012. április 6., péntek

Mintha


Nézem a tévét, valami politikai vitaműsort, s ahogy lenni szokott, hirtelen jön egy hirdetés. Egy új típusú autóról, amit így próbálnak meg népszerűsíteni: „Egy új élet kezdete”. Kommunikációs fogásnak nem rossz: vegyél valamit, amitől nemcsak életkörülményed fog megváltozni, hanem te magad is. Új életet nyersz. Kétségtelen, egy új autó tényleg lehet öröm. De hogy egy új élet kezdete lenne egyben, azt kétlem. Az ember, legyen bár az autója vagy bármije bármilyen fantasztikus technológiai csoda is, marad ugyanolyan esendő, halandó és nyomorult, amilyen volt. 

2012. március 5., hétfő

Ne bántsátok!


Magyarország mostanság az európai és a világpolitika meghatározó szereplőinek az össztűzében éli az életét, olyannyira, hogy olykor már egészen szélsőséges megnyilvánulások is elhangzanak velünk kapcsolatban a nemzetközi politikai színtereken.

Mondhatnánk: megszoktuk már, hiszen évszázadok óta „ez a trend”, hol ennek, hol annak voltunk útban itt, Európa közepén, mert akartunk és mertünk más lenni! Azt is megszoktuk már, hogy ilyen-olyan nagyhatalmi érdekek kereszttűzében általában mi húzzuk a rövidebbet. Trianon óta azt is tudjuk, hogy a világpolitikát meghatározó erőknek nem drága semmi, ami nekünk fájhat: le lehet egy országról szakítani országrészeket, szét lehet szaggatni egy nemzetet, lehet drótkerítést húzni akár egy falu közepén, el lehet szakítani családokat…

2012. február 21., kedd

Coming out


Míg a közéletben az egymással szemben álló, demokráciát eljátszó erők  több-kevesebb sikerrel igyekeznek a másikra rásütni az „antidemokratikus”, „nemdemokrata” jelzőt, addig én nyíltan felvállalom: Nem vagyok demokrata! Lehet, hogy így politikai kamikaze vagy egy bokszzsák lesz belőlem, akit mindenki üthet, de megvallom, hogy nem vagyok olyan. Tisztában vagyok a kijelentés komolyságával, azzal, hogy ez jelenvaló világunk vallásos fogalomrendszerében az istenkáromlással, vagy még inkább a szentlélekkáromlással egyenértékű, amire ugyebár nincs bocsánat. Nem ment el az eszem, sőt, inkább megjött. A demokráciával való problémám ugyanis nem politikai természetű, nem érzelmi, de még csak nem is ideológiai, hanem a józan paraszti eszemmel (amennyiben van ilyen) ütközik. A demokráciában ugyanis két buta legyőz egy okost. Formálisan: 2B>O; ha az igazságot is belekeverjük a képletbe: 2Bi>Oi . Következésképp két ostoba-írástudatlan-szenvedélybeteg-bűnöző polgártársunknak igaza van egy okos-egyetemitanár-kultúrált-törvénytisztelő polgártársunkkal szemben. Végig lehet gondolni ez alapján a dolgainkat, hogy miért látszik robbanásszerűen növekedni a butaság, hogy miért is olyan – enyhén szólva – egyszerűek a választási kampánybeszédek, miért egyre rövidebbek a politikai jelmondatok és miért nem lehet kimondani azt, ami tényleg van. A lényeg a szép szólamokra viszkető fülű gondolkodni nem merő/tudó nagyobb tömeg megnyerése, mert az győz, aki több kiló, és aztán végül annak is lesz igaza. Ebből én inkább nem kérek.

Kiráz a hideg, amikor egyházunknak szánt dicséretképpen azt mondják: „Jó ez a református vallás, mert demokratikus.” Nem örülnék neki, ha így lenne. A demokrácia adta lehetőségekkel egy adott gyülekezet presbitériuma, Uram bocsá' az egyház zsinata többségi szavazással eldöntheti, hogy márpedig Isten nem létezik a határain belül, vagy nem kell ténynek tekinteni Jézus Krisztus feltámadását, csupán szimbólumnak. Szerintem Isten sem demokrata, Ő szereti az embert. Szándéka szerint ószövetségi népét saját maga akarta vezetni szeretetével és igazságával, ám a népnek ez nem volt kézzelfogható, hanem bizonytalan és bonyolult, ezért inkább királyt akartak maguknak, mint a többi nemzet. Isten pedig, mint egy szerető apa, legyintett a fiaira, és engedte őket a maguk választotta útra: „Ha olyanok akartok lenni, mint a többség, hát legyen királyotok, majd meglátjátok....” Ezzel azonban nem jóváhagyta a többség akaratát, hanem rájuk hagyta – és ez a kettő nem ugyanaz. Egy másik bibliai történetben a demokrácia egyenesen legyőzi az igazságot, (Igazságot), amikor Pilátus a helytartóság udvarán demokratikus úton akarta rendezni Jézus jövőjét. A nép pedig többségi akarattal kiszavazta Jézust az életből és Barabbást engedték még játszani. Ám attól, hogy a többség leszavazza Istent és az igazságot, azok még létezni maradnak.

Ez így talán meredek, ám azért nem félek mindezt kimondani, mert a többség természetesen demokrata (a demokrácia demokratikus), és ezért nincs okom a félelemre. A mostani világrend installálásakor a demokrácia nevű operációs rendszer telepítette az ember jogok mellett a tolerancia  elnevezésű összetevőt is. Vagyis egy igazi demokrata – tiszteletben tartván az emberi jogokat – egyben toleráns is, azaz elfogadja a másságot. Nemcsak az ő tulajdon másságát, meg azokét, akikkel egy csapatba tartozik, hanem az igazán másokét is, akiknek a gondolkodása, identitása, értékei, hite gyökeresen különböznek az övétől.

Mielőtt még bármiféle szitokszó funkciójú minőségjelzővel illetnének, szeretném deklarálni, hogy nemcsak demokrata nem vagyok, de más sem. Legszívesebben anarchista lennék, mert mindenféle uralom kárára van az embernek (előbb az uralkodónak, aztán az egyszerű népnek), ám erről a szóról mindenkinek a káosz, a zűrzavar, meg a szélsőbalos punkok hőzöngései jutnak eszébe, e fogalmakkal (pláne a punkokkal) pedig nem szeretnék kapcsolatba kerülni. Lennék én monarchia párti, ha lenne jó király – azonban a Mátyás óta eltelt fél évezredben nem találtatott ilyen (n. b. előtte sem sok). Arisztokrata is szívesen lennék, de csak platóni értelemben, így azonban, azon túl, hogy e fogalmat ilyen összefüggésben senki sem érti, ez sem több egy ideánál. Más szóba jöhető intézmény nem lévén, maradok tisztelettel a pályán kívül. A negatív teológiának is megvan a maga létjogosultsága és szépsége, miért ne lehetne a negatív politikának. Nem fogok a rendszer ellenségeként az államrend megdöntésére irányuló forradalmat szervezni, nem. Útitársak maradunk továbbra is. Mint hazámnak hű fia szívemen viselem népem sorsát. A többséggel együtt én is  eljátszom a demokráciát, mert jobbat nem tudok, csak ne kelljen állandóan bizonygatnom demokrata mivoltomat, és önmagamtól minduntalan elhatárolva magam egy halleluja-kocsiban hozsannát zengeni a demokráciának.

Gilicze Tamás

2012. február 8., szerda

A te fiaid és leányaid………


„ Fiaid és leányaid más nép hatalmába kerülnek, te pedig csak nézed, és  epekedsz utánuk mindennap, de nem tehetsz semmit..” (V.Móz.28:32.)

     Egyházi és világi statisztikák  arról számolnak be, hogy évről évre fogyunk. Fogyunk amiatt, hogy kevés gyermek születik, kevés a keresztelő, sokan halnak meg, elöregedett a társadalom, sok a temetés/.De nem csak e két tényező miatt fogyunk, hanem az elvándorlás miatt is. Fiaink és leányaink nem találják meg a megélhetés lehetőségét úgy, ahogy azt a  21, századbeli  élet megkívánná..Így aztán a TV és az írott sajtó indítására, vagy biztatására…”vágyaiknak sólyomszárnya támad”, s odahagyják őslakuk,s a szülőket és testvéreket. Elmennek „más népek közé” más országokba.

2012. január 18., szerda

Miért hagyják ott az egyházat a fiatalok?


Ezzel a címmel olvastam a közeli múltban egy cikket egy észak amerikai keresztyén honlapon. A cikk tulajdonképpen egy vázolt beszámoló egy kérdőíves felmérésről.  Én magam  elkövettem azt a hibát, hogy nem rögzítettem az olvasmány helyét és így most csak az első jegyzeteimre vagyok utalva, amelyet a cikk olvasása után, egy előadásra felkészülvén, vázlatként lejegyeztem. De talán jobb is, mert a kérdések itt a lényeges szereplők, mármint, hogy egyáltalán kérdezünk-e egyházi életünk bizonyos jelenségeivel, tapasztalataival kapcsolatban, avagy elfogadottnak tekintjük a tényeket, amelyek következményei pl. sorvasztják vagy éppen emelik a mérőszámokat.

2012. január 6., péntek

Csehov Három Nővére - és mindaz, ami ma történik velünk


Csehov „Három Nővér” című drámája megy a Nemzetiben, egészen újszerű rendezésben (Andrei Serban), figyelemre méltó szereposztásban. Ez a darab arról szól, amiről soha nem beszélünk, és egyre inkább nem, de ami minden ember kínja. A darab kellemetlenül mélyre megy. Mindent elmond arról, ami az „élet”. Ennek elemzésére most nem térhetek ki, mert nem a darabról akarok írni, hanem arról az egy szempontról, ami a mai egyházi és közéleti kontextusunkban különösen hangsúlyossá lett számomra. Ez a téma sem túl kellemes. 

Csehov drámájában a három nővér elvágyódik innen-oda; oda, ahol végre boldogok lehetnének. Szeretnék, ha végre teljesebb lenne az életük, ha végre valami történne velük. Erről az „elvágyódásról” szól az egész darab. Az iskolában tanult elemzések szerint tudjuk a lecke-ízű üzenetet: elvágyódnak Moszkvába, de nem tesznek érte semmit; hát mi akadályozza őket, hogy felszálljanak a következő vonatra, és végre eljussanak Moszkvába, és ott végre új életet kezdjenek. A három nővér „elvágyódik”, de csak tehetetlenül vágyódnak, és nem tesznek a célért semmit, ezért depressziósan üres, gyámoltalan és szánalmas lesz az életük. Ez Csehov „Három nővér” c. drámájának klasszikus értelmezése, és bizonyára ez az üzenet benne is van a darabban.