„Ad fontes”

Időnként csendesen, aztán egyre hangosabban megszólal a figyelmeztetés, hogy vissza kell térnünk az alapokhoz. Ad fontes, vissza a forrásokhoz – mondták a régiek – „egy két évszázadot vissza kell butulnunk” – mondja nemes egyszerűséggel Kányádi Sándor, a föld alatt, a gyökereknél dől el minden, mert „föld felett, füstben nincs már út” – teszi hozzá Szilágyi Domokos. Sola fide, sola gratia, solus Christus, sola scriptura, mondjuk, mondanánk mi.

Az lenne a legjobb, ha azt mondhatnánk, hogy mi mindig is ott voltunk annál a forrásnál, amelyből az élet vize áradt. De amikor a bizonyságtétel úgy kezdődik, hogy én megtértem, én elfogadtam, én hordozom a szívemben, én megújultam, s nem úgy, hogy Jézus megkönyörült rajtam, megtérített engem, megújított és megajándékozott, azt látjuk, hogy a csupa „nagy betűs én még tombol”. A magukat tudatlannak nevező emberek maguknak választanak tetszésük szerinti, azaz tudatlanságuknak megfelelő tanítókat. Pál apostol a mi korunkra is találóan írt, amikor figyelmeztette Timóteust: „Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak” (2Tim 4,3-4). Pál azt is hozzáteszi, hogy „te azonban légy józan mindenben”. De hogyan legyünk józanok, ebben a globális kábultságban!

Az elmúlt évben részt vettem néhány olyan konferencián, ahol a Heidelbergi Káté „születésének 450. évfordulója alkalmával” sok bölcs tanács és megfontolandó intés hangzott el arról, hogyan lehetne feleleveníteni az egyházi gyakorlatban a Káté használatát, amelynek új fordítását és magyarázatát is kezünkbe vehettük. Felvetődött az a kérdés is, hogy nincsen-e itt az ideje annak, hogy a Heidelbergi Káté mellett és nem helyett, egy új hitvallás íródjék. Lehet – mondta valaki – ha darabokra akarjátok szakítani a református egyházat. Sokat gondolkoztam ezen az intésen. Tényleg annyira egoisták, individualisták lennénk, hogy ha valaki, vagy valakik azokban a hitünket érintő kérdésekben, amelyeket a Káté nem tartalmaz, esetleg még nem úgy tartalmaz, ahogyan ma kellene, a Szentírás alapján hitvalló iratot szerkesztene, olyan ellenállást váltana ki belőlünk, hogy megosztottsághoz, szakadáshoz vezetne? Az a reménységem, hogy nem. 

Pápán, teológus diákokkal fél éven át elemeztük a Káté bibliai hátterét, azokat a megértett igéket, amelyek alapján a hitvallást megfogalmazták. Végül a diákok azt a feladatot kapták, hogy írjanak hitvallást. Nagy volt a megdöbbenésük. Ki vagyok én, hogy hitvallást írjak. Mert tudunk a hitünkről általánosságokban beszélni, de arról, hogy mit hiszünk, a hitünk tartalmáról már nem, vagy nehezen. De azt is végig kell gondolnunk, hogy a szószékekről, ha akarjuk, ha nem, a saját hitvallásunk is megszólal. Vannak lelkipásztorok, akik mindig egy bizonyos gondolatkörbe tartozó textusról prédikálnak és feltűnően mindig ugyanazokról a témákról hallgatnak. Azért hallgatnak róluk, mert ott vannak a hitbeli látásuk vakfoltjai. De nekünk józanul kellene gondolkodnunk „mindenben”. A szavainkból a Biblia tanításának nemcsak egy kicsi szeletkéje kellene, hogy megszólaljon, hanem a teljes evangélium és az abból fakadó istenismeret. Ha nem így teszünk akkor „vakoknak vak vezetői” vagyunk, akkor a gyülekezetünk tagjai bizonyos hitbeli kérdéseikre sohasem kapnak tőlünk választ.

A hitvallás megírásában az a legnehezebb, hogy miközben a saját hitem tartalmát igyekezem összefoglalni, mások hitének építésére kell gondolnom. A teológus hallgatók csapata fél év alatt mégis elkészítette hitvallását. Sorra vettük őket, elemezve a hibákat és javítva a félreérthető mondatokat. Lassan kibontakozott előttünk a tömör megfogalmazásokból az a hit, amit Isten ajándékaként ott hordozunk a lelkünkben, az az ismeret, melyet tanulmányaink, igeolvasásunk és hitbeli tapasztalataink alapján szereztünk meg. Isten Szentlelkének ajándéka az, hogy a hitvalló helyzetekben meg tudunk szólalni. Ahhoz viszont, hogy hitvalló életet éljünk, vissza kell térni a forrásokhoz, ahogyan reformátor eleink tették. Meditatív igeolvasást kell gyakorolni, amit K. Barth „Nachdenken”-nek nevezett, amelyben nem azzal törődünk, hogyan értettük eddig az olvasott igét, hanem engedjük, hogy újból hasson ránk, megint megmutasson valamit a Szentlélek abból a gazdagságból, amit egyetlen bibliai vers hordoz. A kiapadhatatlan forrás a Szentírás, a kiapadhatatlan forrás az élő Istent kijelentő Krisztus, hogy amikor számot kérnek tőlünk a „bennünk levő reménység” felől, készek legyünk megfelelni.

Ma a megtért emberek azt kérdezik tőlünk, hogyan kell élniük ebben az „elfordult és elvetemedett” világban Krisztusnak kedves életet. Ilyenkor nem tiltásokkal, bölcs magyarázatokkal kell őket útbaigazítanunk, hanem megmutatva a forrást, hitvalló életre kell vezetnünk őket. A hitvallásaink mutatnak rá arra, hogy mely kérdések érintik az üdvösségünket, melyik döntésünk életbevágó, és megmutatják a „közömbös” dolgokat is, amelyek a világ szemében nagyon fontosak lehetnek, de nekünk nem sokat érnek. Ahhoz viszont, hogy dönteni tudjunk, mi fontos mi nem, mit ítéljünk kárnak és szemétnek, s mi tartozik „a Krisztus nevének gazdagságához”, meg kell ismernünk mások hitvallását és meg kell fogalmaznunk a saját hitünk tartalmát. Lelkésztársaimat arra bíztatom, hogy tartsanak kátémagyarázatos igehirdetéseket, bibliaórákat, írják le saját hitvallásukat is, és merjék a Szentírás alapján korrigálni azt.

Németh Tamás (Pápa)