Amikor már eltelik egy-két hét, s az ember lányában leülepedik egy konferencia, akkor gondolkozik el olyan mondatokon,amelyeknek akkor és ott, az elhangzás idejében nem is tulajdonított nagy jelentőséget.
Ökumenikus női konferencián lehettünk együtt egy hétig az ismerkedés és megismerés jegyében öt felekezetből csaknem harmincan, cigányok és nem cigányok. Jókat beszélgettünk, sok információhoz jutottunk, ismerkedtünk egymás hagyományaival, értékrendjével, kirándultunk, sétáltunk, nagyon jó beszámolókat hallhattunk hasznos és jó, követendő programokról, hajókáztunk, fagyiztunk. Volt közöttünk országgyűlési képviselő, svájci nőszövetséges, lelkésznő, hitoktató, szociális munkás, családanya és egyedülálló, gyermekét váró kismama és nagymama. Valamennyien azzal a nyitottsággal érkeztünk a konferenciánkra, hogy itt mi csak tanulhatunk, gazdagodhatunk. Sokat segített ez a pár nap abban, hogy a láthatatlan falakat bontogassuk, hamis elképzeléseinket egymás életéről felülbíráljuk, másképp lássuk egymást, mint eddig.
Igaz szeretettel vettük egymást körül, különleges volt a légköre e találkozónak.
De még mindig visszacseng a fülembe, ahogy egyik társunk többször is elmondta, hogy „minket, cigányokat befogadni, s tanítani kell!” Beszélgettük egymás között, vajon mit is tapasztalhatott meg eddig ez az asszony, ha egy ilyen igazán szeretetteljes légkörben is fontos neki ezt elmondania? Vagy mit élünk meg mi rosszul, vagy talán nem látja igazinak, őszintének a mi közeledésünket? Aztán egyik este belekezdett élete történetébe. S bizony, ha nekem kellett volna azokat a megaláztatásokat, kirekesztést végigélnem, kétséges lenne, hogy mennyi tüske maradt volna bennem is. Szeretetre éhes ez az asszony, s a szájával azt mondja befogadta már a faluközössége, de mintha még mindig ott lenne benne a kérdés, hogy teljesen? Elhiheti? Tényleg van ilyen, hogy magyarok és más cigány csoporthoz tartozók már nem „úgy” néznek rá?
Emberi létünk egyik legnagyobb megnyomorítója tud ez az érzés lenni. Elfogadott vagyok-e? Ezzel küzdünk mi, magyarok, itt Európában, ezzel küzdöttünk mi, kisebbségben élő reformátusok évszázadokon át itt Dunántúlon. De ezzel küzdünk a munkahelyen, a családban, a faluközösségünkben, ahol csak „gyüttmentek” vagyunk, s ezzel küzdünk a gyülekezetünkben, a nőszövetségi csoportunkban : vajon teljesen elfogadtak-e?
Csak azzal oldható fel e folyamatos feszültség, ha újra és újra tudatosítjuk magunkban és társainkban: nem az az elsődlegesen fontos, hogy az emberek elfogadnak-e? A fontos, hogy el tudjuk hinni, hogy Istennek nagyon fontosak vagyunk, egyen egyenként, mindent odaadott értünk, csakhogy ezt megtapasztaljuk! S ha erről a megtapasztalásról beszélni is tudunk egymásnak és egymással, akkor oldódnak a feszültségek.
Úgy, ahogy ezen a konferencián is. Nem azt kezdtük el bizonygatni, hogy de mi így is elfogadunk téged, hanem sorban hangzottak a bizonyságtételek arról, ki hogyan tapasztalta meg azt, hogy Isten őt elfogadta, s az ő életére igent mondott. Mert fontosak vagyunk Neki. Nem mi próbáltunk meg leereszkedni, hanem arról beszéltünk, az Isten hogyan ereszkedett le Krisztusban hozzánk.
S innentől megváltozott a nézőpont, oldódott a fenntartás.
Sokat, nagyon sokat kell ahhoz beszélgetnünk egymással, hogy hihető legyen a szavunk. Mert elteltek úgy évtizedek, hogy a szavak és a tettek elváltak egymástól.
Vissza kell helyeznünk abba az ideális állapotba, ahol a szó és a tett ugyanaz. Ezt pedig csak Isten segítségével fogjuk tudni elérni. Ehhez nem elég az emberi szándék és akarás, ehhez a szeretet mindent elfedező ereje kell. Oly jó lenne nemcsak konferenciákon, hanem a hétköznapi életünkben is újra és újra felfedezni a szeretetnek ezt az átható erejét! Hiszem, megváltozna az életünk, s még a társadalmunkra is hatással lehetnénk.
P.Tóthné Szakács Zita
Ökumenikus női konferencián lehettünk együtt egy hétig az ismerkedés és megismerés jegyében öt felekezetből csaknem harmincan, cigányok és nem cigányok. Jókat beszélgettünk, sok információhoz jutottunk, ismerkedtünk egymás hagyományaival, értékrendjével, kirándultunk, sétáltunk, nagyon jó beszámolókat hallhattunk hasznos és jó, követendő programokról, hajókáztunk, fagyiztunk. Volt közöttünk országgyűlési képviselő, svájci nőszövetséges, lelkésznő, hitoktató, szociális munkás, családanya és egyedülálló, gyermekét váró kismama és nagymama. Valamennyien azzal a nyitottsággal érkeztünk a konferenciánkra, hogy itt mi csak tanulhatunk, gazdagodhatunk. Sokat segített ez a pár nap abban, hogy a láthatatlan falakat bontogassuk, hamis elképzeléseinket egymás életéről felülbíráljuk, másképp lássuk egymást, mint eddig.
Igaz szeretettel vettük egymást körül, különleges volt a légköre e találkozónak.
De még mindig visszacseng a fülembe, ahogy egyik társunk többször is elmondta, hogy „minket, cigányokat befogadni, s tanítani kell!” Beszélgettük egymás között, vajon mit is tapasztalhatott meg eddig ez az asszony, ha egy ilyen igazán szeretetteljes légkörben is fontos neki ezt elmondania? Vagy mit élünk meg mi rosszul, vagy talán nem látja igazinak, őszintének a mi közeledésünket? Aztán egyik este belekezdett élete történetébe. S bizony, ha nekem kellett volna azokat a megaláztatásokat, kirekesztést végigélnem, kétséges lenne, hogy mennyi tüske maradt volna bennem is. Szeretetre éhes ez az asszony, s a szájával azt mondja befogadta már a faluközössége, de mintha még mindig ott lenne benne a kérdés, hogy teljesen? Elhiheti? Tényleg van ilyen, hogy magyarok és más cigány csoporthoz tartozók már nem „úgy” néznek rá?
Emberi létünk egyik legnagyobb megnyomorítója tud ez az érzés lenni. Elfogadott vagyok-e? Ezzel küzdünk mi, magyarok, itt Európában, ezzel küzdöttünk mi, kisebbségben élő reformátusok évszázadokon át itt Dunántúlon. De ezzel küzdünk a munkahelyen, a családban, a faluközösségünkben, ahol csak „gyüttmentek” vagyunk, s ezzel küzdünk a gyülekezetünkben, a nőszövetségi csoportunkban : vajon teljesen elfogadtak-e?
Csak azzal oldható fel e folyamatos feszültség, ha újra és újra tudatosítjuk magunkban és társainkban: nem az az elsődlegesen fontos, hogy az emberek elfogadnak-e? A fontos, hogy el tudjuk hinni, hogy Istennek nagyon fontosak vagyunk, egyen egyenként, mindent odaadott értünk, csakhogy ezt megtapasztaljuk! S ha erről a megtapasztalásról beszélni is tudunk egymásnak és egymással, akkor oldódnak a feszültségek.
Úgy, ahogy ezen a konferencián is. Nem azt kezdtük el bizonygatni, hogy de mi így is elfogadunk téged, hanem sorban hangzottak a bizonyságtételek arról, ki hogyan tapasztalta meg azt, hogy Isten őt elfogadta, s az ő életére igent mondott. Mert fontosak vagyunk Neki. Nem mi próbáltunk meg leereszkedni, hanem arról beszéltünk, az Isten hogyan ereszkedett le Krisztusban hozzánk.
S innentől megváltozott a nézőpont, oldódott a fenntartás.
Sokat, nagyon sokat kell ahhoz beszélgetnünk egymással, hogy hihető legyen a szavunk. Mert elteltek úgy évtizedek, hogy a szavak és a tettek elváltak egymástól.
Vissza kell helyeznünk abba az ideális állapotba, ahol a szó és a tett ugyanaz. Ezt pedig csak Isten segítségével fogjuk tudni elérni. Ehhez nem elég az emberi szándék és akarás, ehhez a szeretet mindent elfedező ereje kell. Oly jó lenne nemcsak konferenciákon, hanem a hétköznapi életünkben is újra és újra felfedezni a szeretetnek ezt az átható erejét! Hiszem, megváltozna az életünk, s még a társadalmunkra is hatással lehetnénk.
P.Tóthné Szakács Zita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése