A vallási élet „szerkezetváltozása”, avagy az élményegyház „alaprajza”

„Itt a szép új világ, ahol mindenki elégedett, ha elég élményben van része, s ahol a régi, a »nagy« kérdések már a köd homályába vesznek.”

(Török Csaba: Hit és élmény. Új Ember, 2013. december 22.)

Jó ideje gondolkozom azon, hogy mit szólna Max Weber ahhoz, ha az ő szavaival élve a „csupán érzelmi vallásosság dilettantizmusának” újraéledéseként definiálnám azt a jelenséget, ami manapság a református egyházat egyre markánsabban jellemzi, s amit a következőkben az élményegyház fogalmán keresztül próbálok bemutatni. Nem tudom, igazat adna-e nekem, mindenesetre a következő terjedelmesebb írásomban ezt a kijelentésemet járom körbe. Fontos az elején rögzítenem, hogy trendeket vizsgálok. Olyan gondolkodásmódokról, észjárásokról és cselekvésmintákról lesz tehát szó, amelyeket a francia társadalomtudós Pierre Bourdieu minden bizonnyal habitusnak nevezne, s amelyek nagyjából a kétezres évektől jelentkeztek, s értelemszerűen – és ezt szeretném hangsúlyozni – nem az egész református egyházat jellemzik, csupán annak egy egyre markánsabban jelenlévő szeletét. 

A premisszákról röviden 

 

Gerhard Schultze, kortárs német szociológus az élménytársadalomról alkotott elméletében kifejti, hogy a jóléti társadalomban élők nagy része számára már nem az élet fenntartásának egzisztenciális gondjai, hanem az élményekkel teli élet jelenti a fő kihívást. Nem másról van tehát szó, minthogy az élmények jelentik a társadalmi világ felépítéséhez szükséges legfőbb komponenseket. Mutatis mutandis valami hasonlót látunk akkor is, amikor körülnézünk az egyházi mezőben. Más szavakkal ez annyit tesz, hogy lelki „élményfürdőre”, lelki „élményfesztiválra” vágyunk. Lelki ökonómiánkat, egyúttal egyházi világunkat is ezek alapján az élmények alapján építjük fel. Ennek kialakulása persze nem olyan meglepő akkor, amikor az „idegélet fokozódására” (ahogy ezt Georg Simmel nevezte), a minket érő impulzusok számának robbanásszerű növekedésére adott válaszként úgy tűnt, ez jelentette az egyház egyetlen túlélési stratégiáját. Talán mi, reformátusok is magunkra ismerünk akkor, amikor a kiváló katolikus teológus, Török Csaba a fentebb már idézett cikkében a következőket írja:  „a sikeres élménygyárosok a teljes keresztény közösség figyelmének középpontjába a sztárokat, az egyházi celebeket állítják, akiknek a miséire, lelkigyakorlataira úgy állnak sorba a jelentkezők, mint a legnagyobb multiplex mozik jegypénztárai előtt a 3-, sőt 4D-s élményre áhítozó publikum.” (Az ennek a jelenségnek a hátulütőiről elmélkedő teológus, interneten is elérhető cikkét elolvasásra különösen is ajánlom.)

Ez az élménykeresés az, ami találkozik egyfelől a manapság mindenhová betörő, többnyire vulgáris pszichologizálással, másfelől pedig a reformátusságnak  két, ettől látszólag független, egyúttal ehhez kiválóan alkalmazkodó, korábbról meglévő jellemzőjével. (Lévi-Strauss óta jól tudjuk, hogy a mai ember szívesen „barkácsol”, azaz felhasználja a régi „alkalmazások” maradványait, amelyeket azután egy új összefüggés elemeivé illeszt.) Nem másról van szó mint arról a jámborkodó magatartásról, ami a pietizmusnak azt a jellegadó tulajdonságát adta, ami miatt a kortársak gúnyolódtak az irányzaton (no nem mintha ennek a mai jelenségnek bármi köze is lenne Jakob Spenerhez vagy akár Torkos Andráshoz), illetve az ezzel szorosan összefüggő, anakronisztikus módon velünk élő, kegyeskedő, tipikusan magyar református egyházi nyelvezetről és modoros viselkedéskultúráról. Ez a jelenségcsoport (tehát az élmények keresése, a pszichologizálás, a jámborkodó magatartás és a kegyeskedő nyelvezet) az, ami létrehozza azt a fenomént, amit a bejegyzés erejéig – engedményeket téve a fogalmi szigorúság és egzaktság tekintetében –  élményegyháznnak hívok. A most vázolt elemekből álló „bricolage” pedig az elmúlt évtizedben a vallási élet legújabb szerkezetváltozását, a – II. János Pál pápa enciklikájának címét idézve – „fides et ratio” egységének megbomlását, a „csupán érzelmi vallásosság dilettantizmusát” is magával hozta. Nem titkolom, én ezt az utóbbi időben rendkívül kritikusan figyelem, s a most következőkben ennek néhány, általam önkényesen kiemelt elemét vizsgálom meg.

A „Ψ” nyomában

A pszichologizáló attitűd korántsem újszerű, habár korábban nyilvánvalóan másképpen jelentkezett. Johan Huizinga, a Hollandia kultúrája a tizenhetedik században című kötetében ezzel kapcsolatban érdekes dolgot boncolgat akkor, amikor arról beszél, hogy a holland ún. „Arany Évszázad” során a prédikátorok helyett egyre inkább a lelkipásztorok veszik át az uralmat az Egyesült Tartományok hívei felett. Időben majd’ négy évszázadot ugorva valami hasonlót veszünk észre, amikor a lelkészek, prédikátori mivoltukat elhagyva – függetlenül attól, hogy van-e ilyen képesítésük vagy sem, de – mint lelkigondozó és/vagy mentálhigiénés szakember definiálják magukat. Ennek okait Peter Bergernek, az egyik legeredetibb gondolkodású vallásszociológusnak A vallás a piacon című írásában érdemes keresni, ahol a szerző a fogyasztói preferenciák és a vallási termékek viszonylatában felismeri, hogy az emberek előnyben részesítik azokat a vallási termékeket, amelyek összhangban állnak az adott kor tudatával, szemben azokkal, amelyekről ez nem mondható el. Napjainkban pedig a (többnyire vulgáris) pszichologizálás az, ami a legjobban meghatározza a korunk tudatát. Szeretjük a pszichológiát, hiszen napjainkban ez az a diszciplína, ami választ képes adni mindenre. Úgyis mondhatnánk, hogy a pszichológia napjaink intellektuális divatja. Bár Georg Simmel óta jól ismerjük a divatok természetét, így azt is tudjuk, hogy ezek bizony jönnek-mennek, de egészen bizarr, hogy az egyházi mezőt (s félreértés ne essék, most nem a pszichológia mint tudomány ellen rohanok ki) önjelölt mentálhigiénés szakemberek, csoportterapeuták, és lelkigondozók árasztják el. Mentségükre legyen mondva, hogy a jelenség eredetileg keresleti oldalon jelentkezett, s a kínálati oldala csak igazodott ehhez, azaz az fogyasztók elváráshorizontjához (mit tekintünk az adott korban jónak, mit nem, mit tekintünk érvényesnek, mit nem) a lelkészek csak alkalmazkodtak. Ezzel persze mindaddig semmi gond nem lenne, amíg annak hiánya, amit Huizinga is említ, s amit Weöres Sándorral szólva „szellemi szeszcsempészetnek” nevezhetnénk egyre fájóbban nem jelentkezne. A prédikátori-lelkészi feladat intellektuális követelményeket is támaszt a művelőjével szemben, de ezt úgy tűnik, szívesen elfelejtjük. Helyette silány, az internetről szedett pszichologizáló történetekkel, szakkifejezésekkel és idézetekkel tarkítják a szabad gondolataink jegyzékéből összeállított prédikációikat, amiket nagyobb ünnepekkor egy-egy versidézettel tesznek „izgalmasabbá”. Most pedig – ha már az intellektuális követelményeknél tartunk – térjünk át a következő általam fontosnak tartott jelenségre. 

Van-e kortárs magyar református értelmiség, s ha van, akkor miért nincs?

Az élményegyház nem igényli az értelmiségi diskurzust, hiszen lényege, hogy a világot és az egyházat egyszerűbbnek láttassa annál, amilyen bonyolult is valójában. Török Csabának ebben az értelemben is érvényes a fent idézett kijelentése, miszerint „mindenki elégedett, ha elég élményben van része, s ahol a régi, a »nagy« kérdések már a köd homályába vesznek.” A helyzet azonban az új keletű élményegyház nélkül is elkeserítő, s foglalkozzunk egy kicsit most ezzel! Ha a teológusokat nem veszem ide, akkor megállapítható, hogy nincsen magyar református értelmiség. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan református értelmiségiek, akik komoly teljesítményekkel rendelkeznek. Az, hogy nincsen református értelmiség nem jelent mást, minthogy (s itt minden kritérium fontos) a magát reformátusnak valló, az egyházhoz többé-kevésbé kapcsolódó, aktív, nem-klerikális értelmiségnek nincsenek vízióik. Fájóan kevés az olyan, aki – Huszár Tibor meghatározásával élve – alapvető értékekre reflektálna. Magyarországon a református értelmiség a rendszerváltás után sem tudott/akart, illetve csak rövid időre bírt előbújni, amit pedig exponálunk helyette, az borzalmas. Pár héttel ezelőtt nézegettem egy egyébként színvonalas református rendezvény programját, ahol az egyik előadó egy ismert közéleti személyiség volt. Az előadásáról szóló összefoglalót elolvasva megállapíthatom, hogy a szakrális magyarokról és a Rothschild-család világuralmáról vizionáló „társadalomtudós” a rendezvényen megint csak bizonyságot tett arról, hogy a társadalmi-gazdasági-politikai folyamatok megértése kapcsán komoly kihívásokkal küszködik. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha az illető „ismert közgazdászt” a közönség a kérdéseivel és a megjegyzéseivel „szétszedte” volna, de nem ez történt. Mi, reformátusok meghívjuk, meghallgatjuk, és még úgy tűnik, tetszik is nekünk az, ami minden, csak nem az európai és az értelmiségi diskurzus része. Nem csak arról van szó, hogy az említett gondolkodó és társai nem rendelkeznek a megfelelő intellektuális csiszoltsággal, s nem csupán arról – s innentől a tragikusan korán elhunyt, de annál nagyobb hatású szociológust, Lakatos Lászlót idézem –, hogy „egyszerűen csak eltévesztik az igazságot, ahogy az a jól gondolkodó emberrel is sokszor megesik; hanem – s ez itt a lényeg (betoldás tőlem – K.B.) – hogy többnyire eleve rosszul gondolkodnak: olyan úton járnak, amely nem is vezethet az igazsághoz.”

„… a liberalizmus igen ártalmas”

Amikor 1618-ban Szepsi Csombor Márton a leideni templomban rácsodálkozott arra, hogy a padokban vegyesen ülnek a férfiak és a nők, akkor ebben még semmi furcsa nem volt. Azonban aki ma azt állítja – s akadnak bőven –, hogy a magyar reformátusságnak a liberalizmus a legfőbb ellensége, az két dolgot nem ért. Egyfelől azt, hogy mi az a liberalizmus (feltéve, ha az általa támadt irányzat tényleg a liberalizmus és nem valami egészen más), hiszen a magát öntudatos protestánsnak valló embernek gondolkodása részeként kell számon tartania a klasszikus szabadelvűség alapelemeit. (NB. A pápai Kollégium legnevesebb tanárai, akik igazán megalapozták az intézmény sajnos azóta kissé megkopott hírnevét, a kortársak szemében minden bizonnyal szintén liberális elhajlók voltak. Nélkülük azonban a gimnázium „hall of fame-je” bizonyára nem lenne ilyen impozáns.) Másfelől pedig azt nem értik, hogy mi folyik körülöttünk Magyarországon és világban. 

Az igazi problémát tehát nem a liberalizmus, hanem az a fajta tradicionalizmus (ami ugye nem azonos az általunk előszeretettel emlegetett konzervativizmussal) jelenti, ami még a nyitás és korszerűsítés egyházi programjának is állandó alapanyaga, s ami pro primo fenntart egy kegyeskedő, tipikusan magyar református viselkedéskultúrát és pro secundo egy modoros és borzasztóan avítt beszédmódot, amin sajnos az újfordítású Biblia, s az énekeskönyv revíziója (amelyeket kifejezetten üdvözlendőnek tartok) sem fog segíteni. Mindezeket pedig azért fontos kiemelnünk, mert kiváló alkalmazkodóképességükről tanúbizonyságot téve az élményegyházban is könnyedén megtalálták a helyüket (ld. a fentebbi Levi-Strauss-i „bricolage” kapcsán leírtakat), sőt tulajdonképpen ezek segítségével tudott önálló tényezővé válni az élmények piacán a református kínálat. Ráadásul ezek azok, amik szerintünk a református egyház szépségét és unikális jellegét adják, holott igazából ezeken a területeken  komoly „aggiornamentora” lenne szükségünk.

Exkurzus az etikáról

Nyilván sokak számára rendkívül szűklátókörűnek tűnhetek, hiszen még azt sem veszem észre, hogy mekkora lelki megújulást hozott az élményegyház kora, azt meg pláne nem, hogy szép egyházi hagyományaink, amiket én roppant érzéketlenségemről tanúságot téve csak avíttasnak és anakronisztikusnak bélyegeztem, tulajdonképpen a nemzetmegmaradás utolsó bástyái. Megint másokban felvetődhet a kérdés, hogy ennyi kritika után mégis mit ajánlok? Tulajdonképpen semmi újat. Csupán azt, amit többek között Max Weber és Abraham Kuyper (akik egyébként egymás kortársai is voltak) alapján végiggondolhatunk: az etikát. Előbbi gondolkodó méltatlanul elfelejtett a magyarországi református közgondolkodásban, utóbbi pedig talán utoljára a pesti teológia professzora Sebestyén Jenő, illetve a volt miniszterelnök, Tisza István – tudják, akinek a szobráról most megy a polémia, s aki 1916-ban találkozott is Kuyperrel – idejében lehetett volna Magyarországon valamennyire is mérvadó. Persze – mondhatná az egyháztörténetben és a vallásszociológiában jártas olvasó, Weber és Kuyper meghaladott gondolkodók, akik ráadásul nem is elég modernek, ha tetszik, egyikük sem „sexy”. Weber Protestáns etikájának (ami amúgy kiváló és remek olvasmány, mindenkinek ajánlom) már minden oldalát kritizálták, a szigorú konfesszionális irányzat vezetőjeként Kuyper pedig egy merev és konzervatívnak tűnő (igazából nem az) társadalmi rend, az pilléresedett struktúra egyik fő teoretikusa volt.

Egészen egyszerűen azért hozakodunk elő mégis az etikával, amit most csak röviden tudunk vizsgálni, mert a református felekezetiség ezen áll vagy bukik. Ez a kálvinizmus sine qua non-ja. S hogy mi is ez az etika? Kuyper megadja mindennek az esszenciáját egy egyesült államokbeli előadásán, amikor azt mondja, hogy a protestáns etika olyan elvek rendszere, ami egy speciális vallási felfogásból kialakulva létrehozza saját teológiáját, egyházi rendjét, majd pedig meghatározza a társadalmi életben és a politikában (és ezt ne pártpolitikai, hanem kiterjesztő értelmében vegyük) való részvétel kritériumait, ezáltal megadva egy szisztematizált élet lehetőségét. Ez az etika, s ennél semmivel sem kevesebb. A meghatározás második felét (társadalomban és politikában való részvétel) azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hiszen ez nem csupán a szociális és karitatív kérdést veti jelenti (abban egyébként jók vagyunk), hanem annál jóval többet. A társadalom felemeléséhez – ahhoz, hogy különbséget tudjunk tenni helyes és helytelen, valós és imaginárius, fontos és lényegtelen, érzékeny és érzéketlen között – ez a fajta etika szükséges. Az etikához (legalábbis az általunk használt értelmében) pedig gondolatok, nem pedig érzések kellenek. 

Szintén Peter Berger írja a fentebb említett művében, hogy napjainkban „a vallási intézmények piaci szervekké válnak, míg a vallási hagyományok fogyasztási javak lesznek. Ebben a helyzetben a vallási tevékenység jó részét a piacgazdaság logikája uralja.” Ezzel a kijelentéssel bizonyára lehetne vitatkozni, de azt gondolom, a felismerés alapjában véve nagyon is helyes. A piaci versenyben pedig csak az lehet eredményes, akinek nagyobb a hozzáadott értéke. Hozzáadott értéket a vallási élményeknek – tekintve, hogy azok teljesen standardizáltak, hiszen nagyjából hasonló élményeket szerezhetek a Szélrózsa fesztiválon, a Csillagponton és a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón – nem tudnak adni. A reformátusság hozzáadott értékét mindig is az etika adta. Ha azt akarjuk, hogy a piac magasabban árazzon minket, szerintem erre van szükség. 

Befejezés helyett

A fentiekben kísérletet tettem arra, hogy vázoljam a jelenlegi egyházi mező alaprajzát. Egyúttal – igaz, csak röviden – igyekeztem egy olyan megközelítést propagálni, ami napjainkban kezd feledésbe merülni. Hogy ezzel sikerült-e elfogadható értelmezési kereteket adnom, nem tudom. Ennek eldöntését az Olvasóra bízom.

És mi lesz a jövővel? – teszi fel Berger velem együtt a kérdést. Egy kedves jezsuita barátom, Kiss Ulrich szokott azzal viccesen példálózni, hogy ő egy kétezer éves cég ötszáz éves leányvállalatánál dolgozik. A református leányvállalat szintén nagyjából ötszáz éves, s ha azt akarjuk, hogy ez még jóval több legyen, fontos, hogy világosan megértsük, melyik választás milyen eredményekkel jár.

And one more thing …  Tudom, könnyű a pálya széléről bekiabálni, de itt szeretném jelezni, hogy szerintem a vallás-, és egyházszociológia nélkülözhetetlen a 21. század teológusképzésében. Durkheim, Weber, Berger, vagy éppen Tomka Miklós nélkül nehéz megérteni az egyházban zajló, illetve egyéb vallási folyamatokat. (Ezek nélkül pedig a kvantitatív egyházszociológiai méréseket, amiket mostanában minden felekezet felfedezett magának, sem tudjuk helyesen értelmezni.) Több szociológiát tehát a teológusképzésbe!

Kocsev Bence