„Van Isten népének nyugodalom napja”

Már talán nem is emlékszünk arra, hogy két hónappal ezelőtt mennyire vártuk az iskolai év végét. Majd a szünetben - mondtuk - végre lecsillapul és hazatalál, helyére kerül a múltnak minden volt élménye. Mert kell a szünet, el kell távolodnunk kissé attól, amihez közeledni szeretnénk. El kell távolodnunk a szürke, munkás hétköznapoktól ahhoz, hogy azután nyugodt lélekkel közelíthessük meg őket. A nyugalom ideje, nem kimenekülés a kellemetlen és terhes emlékek közül, nem azért adatik, hogy mint a megsebzett vad a sűrűbe, elvonuljunk a fájdalmunkkal. A jó diák nem is az, aki minden évben mindent újra kezd. A nyugalom megállása csak az élet egészséges ritmusához tartozik.

Konzervatív Kiáltvány

„Community is nowadays another name for paradise lost” 

(Zygmunt Bauman: Community)

A mostani bejegyzésemnek a Füstölgések címet is adhattam volna. Ismét valami olyan jelenségen füstölgök – sokak számára valószínűleg teljesen alaptalanul, néha bizonyára bicskanyitogató stílusban –, amelynek inkább örülni kéne, mintsem azon merengeni, hogy az miért rossz. A bevezetőben szeretném leszögezni: nem állítom, hogy mindenben igazam lenne. Már csak azért sem, mert még csupán formálódó gondolatokról van szó. Hovatovább (ahogy eddig, így most is) valószínűleg jó néhány árnyalattal sötétebb az általam lefestett kép annál, ami a realitás. 

A jegypénztáros

-Egy jegyet kérek.

-No, akkor ma végre felszáll a vonatra?- felelt kedves hangon a pénztáros.

-Őőőő... Igazából,  nem tudom...

-Elnézést, igazán nem szeretném sürgetni, de már évek óta visszajár a jegypénztáramhoz és folyamatosan csak ezt a két kérdést járjuk körbe és körbe. Döntenie kell, hamarosan indul a vonatunk... 

-Nem lehetne még néhány percet kérni.

-Uram, én itt vagyok. Ön is itt van. Ajánlottam már önnek ezt a vonatot -nem is egyszer- , egy csodálatos végállomással, de azt mondta, hogy még nem tudja,hogy fel akar e szállni...  Én türelmesen vártam, miközben a másik kasszához is átment. Feltartottam Önnek a sort, miközben sokan vádló pillantást vetettek rám. És...

-Igen, igen, ezt mind tudom, de egyszerűen képtelen vagyok dönteni. Valami azt súgja, hogy minden vonatot, minden végállomást meg kell néznem, hogy a legjobb döntést tudjam meghozni.

Markionék már a spájzban vannak!

Először a teológián találkoztam Markionnal. A kurzus lapjai között lapult, tanait  bebifláztam a többivel együtt. A világot a gonosz  Demiurgosz teremtette….az anyag rossz, szabadulni kell tőle – belső, titkos tudás kell, az fog megszabadítani az anyagtól, a testtől….Jézus jó – teste csak látszat test volt…a zsidók istene haragvó, kegyetlen, az Ószövetséget el kell vetni és mindazt az Újszövetségből, ami hozzá kapcsolódik…. Foszlányok maradtak meg bennem, persze ezekre nyomokban  az újszövetségi  iratokban rábukkantam, mint tévtanításra, amely ellen küzdeni kell. Mindezekkel együtt azt gondoltam, hogy ez már a múlté. Vége.

Mennyei polgárság

“Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy “madárka tolla se hull ki” az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak, ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít. A tunyák és a gyávák, akik bólogatva és hümmögve, Istenre bíznak mindent: a válságos pillanatban Isten szava nélkül maradnak.” 

(Márai Sándor)

Nem anyától lettél, Rózsafán termettél, Piros pünkösd napján, Hajnalban születtél… (népdal)

Az áldozócsütörtök nyolcadába eső úrnapját – az ún. Exaudi vasárnapot – „váróvasárnap” névvel illették egykoron, mondván: az apostolok is Jeruzsálembe visszavonulva – imádság és böjtölés közepette – hívták és várták az Úr Jézus által előre megígért Szentlélek eljövetelét. S azért is ezen elnevezés, mert a zsoltáros könyörgését idézi (27,7): Exaudi, Domine, vocem meam qua clamavi… azaz: „Halld meg Uram, hangomat – hívlak!”. Épp ezért e napot bátran nevezhetjük az Istenhez felható, egeket ostromló kiáltás vasárnapjának!

Fel vagyunk készülve a megszokottól eltérő helyzetekre?

Olyan gyülekezetben szolgálok, amelyiknek nincs temploma. Három és fél éves még csak, de Istennek hála, egyre többen töltjük meg a művelődési házat vasárnaponként, kéthetente pedig még egy evangélikus templomban is ott vagyunk. De saját templomunk – még – nincs. 

Baj? Nekünk nem. A kezdeti lépések megtételéhez sokkal alkalmasabb egy többtermes, fűthető, rendezhető épület, mint bármi, a közösség kreativitását is fejleszti, úgyhogy eddig nem hogy probléma nem volt ebből, de segített is. 

Akarunk templomot? Persze, később, ha önálló lábra állunk, ha érdemes lesz belevágni.