Változott – e valami?

A dudari gyülekezet történetét kutatva akadt kezembe - jobban mondva: kerültek szemeim elé - a Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai 1943-ig, melynek címe : „ A késő idők emlékezetében éljenek”. (Pápa, 2013, Pápai Református Gyűjtemények, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Kránitz Zsolt.) Tudom, hogy már Bölcsföldi András méltatta a kiadást a Dunántúli Református Lapban, én most egy más nézőpontból szeretném méltatni, és véleményemet megosztani a kedves olvasóval.

A kiadással találkoztam már könyv formában is, csak akkor sajnos nem volt módom megvásárolni, így internetes formában találtam rá, és mondhatom, nehezemre esett kikapcsolni a számítógépet. Bátran ki merem jelenteni, hogy a kiadás nem csak egyháztörténészeknek, hanem un. világi történészeknek is komoly segítséget jelenthet kutatásaikhoz, amennyiben az 1900-1943 közti időszakot vizsgálják.

Ami érdekes: olvasás közben folyamatosan az az érzésem volt, hogy –a két világháborút leszámítva –egyházunkban nem változott semmi. A lelkészek itt is sok esetben panaszkodtak az eklézsia szegénységére, az állami támogatás hiányára, az elvégzendő sok munkára, a presbiterekkel való kapcsolattartás nehézségére. Nagyon sok lelkész panaszkodik az alacsony templomlátogatásra, az úrvacsorával való élés hiányára. Mintha most lettem volna valami egyházmegyei konferencián. A presbiterekkel való kapcsolattartás kapcsán csak zárójelben jegyzem meg, hogy azért jó lenne, ha presbiteri önéletrajzokat is olvashattam volna. (Ez nyilván nem a könyv hibája)

Persze, a kiadványban vannak lelket melengető, Isten hatalmát dicsőítő, kegyelmét megköszönő önéletrajzok is. Így válik egésszé, a mai korba is visszaköszönővé az egész könyv. Egy ilyen lelket melengető önéletrajz Kiss Zoltán volt nyárádi lelkipásztor írásának egy része, amely épp gyülekezetemről, Dudarról  szól :

” Harmadéves koromban, 1906. március 10-én Dudarra exmittáltattam, ahol két hónapig, principálisom haláláig segédlelkész, azután helyettes lelkész voltam 1907. február 16-ig. Másnap böjti úrvacsoraosztás, hétfőn keresztelés, kedden esketés, szerdán prédikációs temetés, csütörtökön március 15-ös ünnep várt rám. Öt nap alatt az újonc káplán - az úrvacsorái kenyér fölvágását sem véve ki - mindenen átesett. Át bizony, még a presbitériumi gyűlésen is……….. Istenem! Csak minél kevesebb presbiteri gyűlést! Mily áldás volna, ha anyagi ügyeket tárgyaló gyűlést lelkésznek nem kellene vezetnie.

 Virágvasárnap után kezdődött húsz és egynéhány konfirmandusom oktatása. Tóth Ferenc kis agendáját adták kezembe; ezen túl, ahogy édesapámtól láttam, evangéliumot olvastattam és magyaráztam. Volt az agendások között egy áttérő római katolikus legény is. Csodálkozva láttam, hogy mennyire szeretik az Evangéliumot. Csütörtökön azt mondtam nekik, hogy holnap Nagypéntek, leckét tanulni nem kell, de a délutáni istentisztelet után én a bibliámmal bejövök az iskolába, aki akar közületek - nem kötelező! -, szintén bejöhet. Ott volt mind! Szombaton hasonlóképpen szóltam. Húsvét I. napján, délután megint ott volt mind. Ekkor az Evangélium tanítása közben észreveszem, hogy egy kicsit nyitva az ajtó. Be akarom tenni, de észreveszem, hogy 3-4 asszony hallgatózik az ajtó előtt. „Tessék bejönni - mondám -, ha szeretik az Evangéliumot.” Bejöttek. És jött az Isten áldása. Húsvét II. nap délután, s attól fogva minden vasár- és ünnepi délután istentisztelet után tele iskola hallgatta az Evangéliumot. Délelőtt és délután tele templom után! Úrvacsorához az egész gyülekezet járult. Reggeli könyörgésekre nyáron, hogy munkára mehessenek, már 5 órakor százával jártunk. Ezt az áldást kerestem más helyeimen is……… Hiába!! Sírva búcsúztam ettől a gyülekezettől. „

A presbiteri gyűlés témáját  kihagytam ebből az idézetből, mivel a presbiteri oldal álláspontjának okait nem sikerült megismernem.

Az idézett rész egy komoly kérdést vet fel. Mi történt az elmúlt száz évben? Nem csak a gyülekezetemmel, hanem az egyházammal is. Tudom, közben volt egy II. világháború, egy iparosítás, Tsz-esités, és a Sátán is nagyon feltalálta magát.

Egy biztos, és ez legyen a reménység: Az Evangélium még mindig ugyanaz. 

Balogh István gondnok

Politika, jog, erkölcs

A tegnapi napon a rádióban egy beszélgetést hallgattam, amiben Angela Merkel német államfő beszédét elemezték. Az egyik résztvevő a következőt fűzte hozzá. A beszéd politikailag korrekt volt, jogilag már megkérdőjelezhető, erkölcsileg pedig tarthatatlan. A terrorcselekményeket követően ugyanis nem nevezte néven, hogy pontosan kik az elkövetők, hogy azt a tavaly érkezett bevándorlók közül követték el valakik, sőt a felelősséget sem vállalta a vezető semmiért.

Egy képzés „margójára”, Dunántúli Református Akadémia - „hitetek mellé ragasszatok… tudományt” (2Péter 1,5)

2015 szeptember 19, november 28, 2016 február 27, április 23, ez mind egynapos szombati képzés volt Pápán, a Teológián - mégis meghatározó, egyedi élményt adó, felemelő. 

Számomra egy lelki, szellemi folyamat-híd, amelynek végén eljutottam egy bizonyos fajta megértéshez, beteljesedéshez. Az elhangzott előadásokat kincsként kezelem, és egyúttal van módom megosztani a kedves olvasóval, amennyiben Önök az egyházkerületi honlapon megkeresik.

Zeneterápia

Valahogy kedves volt Istennek, hogy kitalálta a zenét. Éneklünk gyermekünk ágyánál, hogy elcsendesedjen, éneklünk, ha félünk, és énekünk hatására-ezt tudományosan kimutatták- elszáll a félelem, éneklünk bánatunkban, és oldódik a szomorúságunk. Éneklünk örömünkben, háladalt nagy eseményeken, sőt született már Örömóda is. Bármilyen eszközt fogunk a kezünkbe, egy perc alatt képesek vagyunk ritmust vagy dallamot varázsolni belőle. Gondoljunk csak bele, elég volt egy duda, egy kecske szarva, egy köcsög, és kész volt a zenekar. Két fedőből cintányér lesz, egy fazékból dob, a lószőrből meg vonót talált ki az ember, amivel megszólaltathatja a hegedűt. Mindez miért? Mert a zene elemi erővel hat ránk. Ha bekapcsolom a rádiót, addig tekerem a gombot, amíg lelkemnek kedves dallamot nem találok, valahogy magától tudja mi jó nekem, mi gyógyítja, nyugtatja, oldja, vagy épp serkenti, perzseli, mire van szükségem.

Pihenjetek meg egy kissé!

Jézus Krisztus mondja: „Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé." Márk 6,31

De sokan vannak, akik egy héten nyolc napot akarnak dolgozni, 60-80 év után pedig visszatekintenek és azt mondják végighajtottam, végigdolgoztam az egész életemet és nem is éltem igazán. Én nem szeretném elkövetni ezt a hibát! Senki nem akar kiégni, megkeseredni, egészségügyi problémákat összeszedni az évek során, mégis sokszor túlvállaljuk magunkat. Ezzel természetesen sok stressz, aggódás is jár és amikor ezt éveken keresztül csináljuk, akkor bizony egyszer csak tiltakozni kezd a szervezetünk, jön a magas vérnyomás és lassítani kell.

Kell egy jó presbiter!

Április 22-én Kutasiné Molnár Boglárka Reposzt-beli írásában a 2017-ben esedékes presbiterválasztásokról írt. Nagy örömmel olvastam sorait, és remélem nagyon sokan olvasták lelkészek, presbiterek és gyülekezeti tagok is.

Már nem vagyunk otthon az égben?

A Nők lapja utolsó oldalán heti rendszerességgel interjú jelenik meg 10+1 kérdés címmel. Az interjúalanyok, alkotó egyéniségek, művészek, akik előre megírt kérdésekre válaszolnak, tehát időben végiggondolhatják mindazt, amit mondanak majd. Az utolsó kérdés: Hisz-e a halál utáni életben, mégis mintha meglepné a kérdezetteket. Ennyire elhessegetjük magunktól a földi élet végességének gondolatát? Mint aki, nem is azt hiszi, hogy vége sose lesz, csak egy kicsit belefeledkezik a jelenvaló világba, mint a gyermek a homokdomb hűvös tömegébe, és hirtelen valaki rászól. Kijózanító és megdöbbentő, hogy ilyen kérdés elhangzik.

Új Év az Édenkert kapujában!

Nem kis meglepetésben volt részem, amikor megtudtam, hogy Új Évre vagyok hivatalos, mégpedig ez év április 20-án. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy észak-Irakban él a Szindzsár hegységben egy kevéssé ismert vallási kisebbség, a jazidi-ak, vagy ahogy magukat nevezik, izdi-ek. Ez a kurd etnikumhoz tartozó, saját vallást gyakorló népcsoport igen sokat szenvedett az idők folyamán, saját állításuk szerint 72 pogromnak voltak kitéve. 

Ó és új

Délután 3 óra -  megérkeznek a nyugdíjas testvérek – ki bottal, ki autóval, ki lassacskán, ki sietve. Kitartóak. Hetvenes és nyolcvanas éveikben járnak. Minden szerdán itt vannak, hogy beszélgessünk az Igéről. Valóban beszélgetünk.

Nagyhét

„Én most a szádba adom igéimet!” (Jer 1,9)

Nagyhét van. A XXI. század európai kellékei közül nehéz elképzelni a kétezer évvel ezelőtti jeruzsálemi hangulatot: a megváltás terve megállíthatatlanul halad előre, de se a város, se a szűk tanítványi kör mit sem sejt abból, hogy Krisztus mire készül. 

„Egy gondolat bánt engemet…”

… pontosabban, egy szó. Ez pedig nem más, mint a gőg vagy, ahogy ékes görög nyelven fejezzük ki: a hübrisz. GŐG! Három betű és mégis mennyi fejtörést, fájdalmat, keserűséget tud okozni. Nem csak „viselőjének” de „elszenvedőjének” is. 

Megoldást keresve

A Dunántúli Református Lap legutóbbi számát olvasgatva két különböző, és mégis egy problémára utaló cikk részleten gondolkodtam el.

Az egyik írás a magyaralmási gyülekezetről  tudósított, benne a következő megjegyzéssel „evangelizációnk helyszíne azért lett a faluház, hogy aki templomba nem járó, de érdeklődő, lelki kereső, ő is fesztelenül eljöjjön.”

Menekülnek az egyházak?

Pár nappal ezelőtt, pontosan a reformáció napján megjelent cikket jutattak el hozzám. Annak a címe ez volt: „Hová menekülnek az egyházak?” A cikk írója sok mindenben érintett olyan kérdéseket, amiken nekünk is el kell gondolkodnunk. Vajon valóban kiszolgálják az egyházak elvtelenül a mindenkori kormányzatot? Nem kellene-e jobban a krisztusi elveket hirdetni a sokféle látszat megoldás helyett? Nem az-e a feladata az egyházaknak, hogy az elnyomottak hangját képviseljék a hatalom felé? Az írás nagyon elgondolkodtatott. Éppen a saját küldetésünk, a saját feladat meghatározásunk megfogalmazása felé indított el.

Az operett-faluban egy álló nap evangelizáltak

Sándor Frigyes miskolci evangélikus lelkész, Dr. Molnár Róbert kübekházi polgármester, Somodi Imre volt Pharmavit vezérigazgató, Pocsai Sándor kárpátaljai református lelkész, Bódis Miklós erdélyi református lelkész, Mike Sámuel kecskeméti baptista lelkész által szólt Isten igéje, a Szentlélek áldó jelenlétében. 

Csak néhány gondolat

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok...

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám...

Ilyen és ehhez hasonló versidézetek cikáznak bennem, de az én szívemhez mégis inkább Baksay gyönyörű vallomása áll a legközelebb. Hazaszeretet című prédikációjában az egykori dunamelléki püspök hazánk szeretetére nevel minket és arról beszél, hogy hazaszeretetünk kötelesség is, mindig tevékeny és mindig önzetlen kötelesség. Majd arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne legyünk hálátlanok őseink iránt, hanem becsüljük meg örökségünket, szeressük hazánkat! Végül az említett igehirdetés a következőképpen fejeződik be: „Ó Magyarország, ó én hazám... Szeretlek téged, mint gyermek szereti anyját, mert te vagy az én atyáimnak országa. Szeretlek a kenyérért, mellyel táplálsz, a világosságért, melyet nyújtasz, szeretlek gyermekkori emlékeimért. Szeretlek az én benned eltöltött éltemért, az én szolgálatodban töltött édes napjaimért. Szeretlek még a fájdalmakért is, amelynek színtere voltál, a könnyekért is, melyekkel földed öntözém, szeretlek a sírokért, melyeknek megszentelő hantjai alatt atyáim nyugosznak s én is kívánok nyugodni. Szeretlek múltadért, mely szomorú bár, de dicsőséges, szeretlek jövődért, mely borús bár, de hiszek benne! Szeretlek, mert a szeretetnek ezer kapcsai kötik szívemet a te halmaidhoz és rónaságaidhoz, a te folyóidhoz és erdeidhez, a te váraidhoz és falvaidhoz, a te kunyhóidhoz és templomaidhoz...”

Hazaszeretet

Keresztyén vagyok. Nő vagyok. Feleség vagyok. Anya vagyok. Tanítónő vagyok. És magyar vagyok. Külön külön, és egyenként, néha rám nehezedik egyik-másik önazonosságom.

Októberben elsősorban magyar vagyok. Hagyom, hogy megérintsen a történelem szele, a múlt fájdalma. Beszélek az osztályomnak a történelmi eseményekről, a hősökről, a boldog kezdetről, melynek véget vetettek az ellenünk szövetkező nagyhatalmak. Hősökről, vértanúkról, fegyverletételről, osztrákokról, oroszokról..magyarokról.

Magyarnak lenni néha csak egy érzés. Mikor angol vendégek jártak nálunk, megismerhették a magyar vendégszeretetet, mikor ünnepségen vagyunk, és meghallom a Himnuszt, hangosan éneklem, ha nézem az olimpiát, csak olyan számot, ahol vannak hazai indulók. Én Bécsben is magyar gulyást rendelek, és Csézi egyik magyarságról szóló számát hallgatva nem tudok nem sírni. Most kifejezetten fáj, hogy az uniós politika bántja a hazám, és a magyar szót haraggal, hazugan, rossz indulattal ejti ki.

De magyarnak lenni nem csak egy érzés: történelem folyik az ereimben. Nagyapám hite, harca... ő még élt háborúban, orosz vagy épp német elnyomás alatt, vonult át rajtuk front, láttak meghalni rokont, szomszédot, bajtársat. Bújtak pincébe, padlásra, szénaboglyába. Mindent elvettek tőlük. És kezdték újra életüket mindig a semmiből építkezve, dolgosan, megelégedve azzal, amit Istentől áldásként kaptak. De sokat mesélt a második világháborúról, erdélyi magyarként, hogy a románok ne vigyék ki elsőnek meghalni a frontra, csupán mert magyar, megszöktek, átúsztak a Tiszán a testvéreivel! . De sokat mesélt nekünk a mélyen bevésődött emlékeiből, bujkálásról, bombázásról, gonosz és jó német vagy orosz katonákról, mert mindkét oldalon volt mindkettőből bőven.

Történelmi tudásom bár megkopott, kevés olyan téma van, amiről ne tudnék a gyerekeknek az ő nyelvükön mesélni. Mégis...olyan nehéz nekik válaszolni, mikor nyitott szívvel kérdeznek. Valahogy a magyar sors sose volt egyszerű, sose volt harctalan. Történelmi olvasmányainkat olvasva gyakran kérdeznek a gyerekek: „ Miért vették el tőlünk Erdélyt? Kik vették el? Ha volt második világháború, lesz harmadik is? Miért voltunk a vesztes csapatban? Miért jönnek a migránsok? Náluk háború van? És Ukrajna messze van? Mert ott is háború van...” Mit mondjak nekik? Mennyire mélyedhetek bele a múlt és jelen politikájába? Mondhatok-e többet vagy mást, mint amit a szülő mond otthon? És akkor előjön belőlem a magyar, a keresztyén, az anya, és mondom, amit a sajátomnak mondanék:

Büszke lehetsz, te kisgyermek, ha magyarnak születtél. Magyarország jövője Isten kezében van, de mindig kellenek olyan hősök, akik vállalják, hogy mernek nagyot álmodni, akiknek vannak terveik, akik maradnak, akkor is, ha nehéz, akik ha kell vérüket áldozzák, és ha egy-egy csatát el is vesztünk, mindig tudni kell felállni. A nagyapáink is ezt tették. De ne feledd, hittel tették! Jézussal a szívükben, imádkozva vetés és aratás előtt, imádkozva egy-egy csata előtt. Mikor Isten széjjel nézett e földön, mindig talált olyanokat, akikért kegyelmet adott a többinek is, mindig talált igaz szívű magyarokat. De szeretem felolvasni Dobó imádságát az Egri csillagokból! De szeretem felolvasni az aradi tizenhárom utolsó szavait! De szeretem elmondani, hogy azért maradt meg ez az ország mindeddig, mert ragaszkodott hitéhez a legátkosabb időkben is! Hogy történelmünk elmúlt 1000 évében mindig voltak odaszánt emberek, akik Istenből merítették erejüket, volt, aki vérét adta, volt, aki tudását adta, és remek feltalálóink is voltak, akik világhírűvé tették azt a szót, magyar. De legyél keresztyén magyar! Legyen oltalmazód Isten, járj a szeretet útján, légy alázatos, imádkozz, hogy Isten irgalmas legyen ehhez a néphez, imádkozz, mint Ábrahám, közbenjárva. Légy magyar, légy olyan magyar, akiért érdemes megtartani ezt az országot! Fedezd fel Istentől kapott tehetségedet, szánd oda magad, hogy bármit is csinálj majd felnőttként, jó íze legyen annak a szónak: magyar! És jöhet akár háború is, mégis bizonyos lehetsz, hogy lesz jövője ennek a nemzetnek!

Polgárné Szendrák Edit

Megmozdult a világ - eláraszthatnak bennünket

Gondolatok a migrációról, a menekültekről - Egy 80. évében lévő nyugdíjas lelkipásztor lelkiismeret-vizsgálódása és gondolatai.

Én megtehetném, és mégsem teszem

„Én megtehetném, és mégsem teszem,
   csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
  játszom magammal, ennyi az egész,
  siratni való inkább, mint merész.

 Bár néha félek, hátha eltemet
 a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?”

(Pilinszky János: Ne félj)

A versben megfogalmazott gondolat foglalkoztat egy jó ideje. Hol a határ, mi a határ, ameddig elmehetek? Ki mondja meg, miből mi lesz néhány év vagy évtized múlva, amit ma megteszek? Lehet, hogy jónak indul, amit tervezik, de útközben történik valami.

„Van Isten népének nyugodalom napja”

Már talán nem is emlékszünk arra, hogy két hónappal ezelőtt mennyire vártuk az iskolai év végét. Majd a szünetben - mondtuk - végre lecsillapul és hazatalál, helyére kerül a múltnak minden volt élménye. Mert kell a szünet, el kell távolodnunk kissé attól, amihez közeledni szeretnénk. El kell távolodnunk a szürke, munkás hétköznapoktól ahhoz, hogy azután nyugodt lélekkel közelíthessük meg őket. A nyugalom ideje, nem kimenekülés a kellemetlen és terhes emlékek közül, nem azért adatik, hogy mint a megsebzett vad a sűrűbe, elvonuljunk a fájdalmunkkal. A jó diák nem is az, aki minden évben mindent újra kezd. A nyugalom megállása csak az élet egészséges ritmusához tartozik.

Konzervatív Kiáltvány

„Community is nowadays another name for paradise lost” 

(Zygmunt Bauman: Community)

A mostani bejegyzésemnek a Füstölgések címet is adhattam volna. Ismét valami olyan jelenségen füstölgök – sokak számára valószínűleg teljesen alaptalanul, néha bizonyára bicskanyitogató stílusban –, amelynek inkább örülni kéne, mintsem azon merengeni, hogy az miért rossz. A bevezetőben szeretném leszögezni: nem állítom, hogy mindenben igazam lenne. Már csak azért sem, mert még csupán formálódó gondolatokról van szó. Hovatovább (ahogy eddig, így most is) valószínűleg jó néhány árnyalattal sötétebb az általam lefestett kép annál, ami a realitás.