Magánéletben és a munkám során is azt tapasztaltam, hogy gyakorlatilag alig van ember, akinek ne lenne valamiféle megfelelési kényszere: szülők irányába, család irányába, barátok irányába, társuk irányába, főnök irányába...
Az elvárásoknak való megfelelés hatalmas erőfeszítéseket vesz igénybe, belső energiáinkat akár teljesen fel is emészthetjük, ha folyamatos megfelelni vágyásunkkal nem figyelünk valóban saját magunkra, hisz sokszor nem vesszük észre, kinek is akarunk épp megfelelni - a környezetünknek vagy saját magunknak? A kettő közt hatalmas különbségek vannak.
A megfelelés nem más mint az elvárásokra adott válasz. De honnan jönnek az elvárások? Mi a gyökere annak, hogy mind egymás, mind önmagunk felé folyamatosan újabb és újabb követelményeket állítunk? Én erre egyetlen választ tudok: a tökéletesség utáni vágyból.
Nyilvánvalóan nem egyforma mértékbe és nem azonos területein az életnek, de arra vágyunk, hogy tökéletesség vegyen körül. Tökéletes munka, tökéletes otthon, tökéletes család, tökéletes alak és folytathatnám. Meggyőződésem, hogy ez a nagyon mély, nagyon ösztönös vágy akár az Édenkertig visszavezethető, mert ott még valóban minden tökéletes volt. Aztán a bűnesettel töredékessé vált az ismeretünk és töredékessé a prófétálásunk, ahogy a szeretet himnuszában is olvashatjuk. De a vágy megmaradt: a legjobbat akarjuk mindenből. Ennek eléréséért pedig folyamatosan elvárásokat állítunk fel önmagunk és mások felé, amelyeket talán észre sem veszünk. A következő idézet nagyon jó példa erre:
„Nézd meg magadat ajándékozás közben. Hogy is mondtad? Érdek és elvárás nélkül adsz, nem vársz viszonzásul ajándékot, mert neked a másik öröme az öröm... igen, te valóban nem ajándékot vársz viszonzásul, hanem a másik ember örömét. S ez talán még rosszabb, mint ha egy vázát vagy nyakkendőt kérnél cserébe, mert azt az embert, akinek meglepetést szeretnél szerezni, belekergeted a hazugságba. Hiszen mi is történik? Odaadod a csomagot, és lesed, hogy mennyire örül az ajándékodnak. Még mondani is szoktad: "Nyisd már ki, hadd lássam az arcodat!" A szerencsétlennek azonnal görcsbe rándul a gyomra, és miközben a csomagot bontogatja, lehajtott arcán már a mosolyt gyakorolja, mert tudja, hogy meg kell felelnie az üzletnek: ajándékot adtál, amiért neki cserében örülnie kell. (...) Az örömszerzés csodáját tönkreteszed az öröm elvárásával.” ( A.J. Christian)
Sokszor észre sem vesszük az általunk felállított elvárásokat.
Természetesen az elvárások közt vannak olyanok, amik valóban szükségesek és nélkülözhetetlenek és vannak olyanok, amik csupán egyéni érdekből, érzésből, szubjektivitásból fakad és elhagyható. Mózes Istennel való találkozása, feladatra való elhívása mindkettőt segít megérteni.
Isten megszólította őt az égő csipkebokorból. Feladattal bízta meg, de Mózesnek vannak kétségei annak ellenére, hogy Isten ígéretét adja, hogy vele lesz mindenben. Fél a nép kérdéseitől elvárásaitól (Mi lesz, ha nem hisznek nekem, ha nem hallgatnak rám?) A nép elvárását sorolja itt Mózes: bizonyítékot akarnak, hitelt annak, amit õ mond. Valahol érthető Mózes gondolata, hiszen menekülve, gyilkosként hagyta ott Egyiptomot. Miért hinne neki a nép? Mózes ismeri az elvárásokat és meg is akar felelni neki. És Isten komolyan veszi ezeket az elvárásokat, bizonyítékot ad Mózes kezébe. Legitimizálja őket. Igen, vannak jogos elvárások.
Ugyanakkor a folytatásban azt láthatjuk, hogy nem adta fel a kétségeskedést Mózes. Újabb ki nem mondott elvárást fogalmaz meg. Nem elég jó a beszéde, nehéz nyelvű, nincsenek szónoki képességei. Milyen hamis elvárásokat sorol itt fel Mózes? Csak az állhat ki a nép elé, aki tökéletes beszédű, aki ékesszóló, akinek hibátlan a kiejtése és a beszéde. Isten válaszából érezhető, hogy bosszantja Mózes. Nem érti, hogy miért problémázik ennyit az, akit Ő bízott meg egy fontos feladattal. Nem így vagyunk mi is sokszor? Talán minden képesség, tudás, lehetőség megvan bennünk, de hamis elvárásokkal bástyázzuk körül magunkat és el sem merünk indulni az úton. Valahogy Isten ezekkel a nagyon emberi dolgokkal nem foglalkozik. Számtalan esetben választott ki olyanokat nagy feladatokra, akikről mi magunk is úgy gondoljuk, hogy alkalmatlanok rá. Az elvárásoknak nem megfelelő. Ott volt Gedeon, aki annyira félt, hogy elbújt, amikor csépelni kellett és Isten hadvezért csinált belőle. Vagy ott Dávid király, aki nagyon komolyan hitt Istenben, jó vezető is volt, mondhatni tökéletesen csinálta a dolgát, de mégis elbukott. Nem felelt meg az erkölcsi elvárásoknak, de Isten újabb esélyt adott a számára. Vagy ott vannak az újszövetségi példák: Jézus tanítványainak többsége egyszerű, tanulatlan emberek közül kerülnek ki. A Mester a kor szellemével ment szembe, amikor őket kiválasztotta, hiszen egy rabbi mellett csakis jó képességű, okos, értelmes fiúk lehettek. De gondolhatunk konkrétan Lévire is, vagy Zákeusra, akit megvetettek, lenéztek, semmibe vettek. Emberileg elvárható volt, hogy Jézus is hasonlóan tesz. Hát, nem! Úgy tűnik, Isten mércéje egészen más az elvárások tekintetében mint a miénk. Mi vélt vagy hamis emberi elvárásoknak akarunk megfelelni, mert törekszünk a tökéletességre, mert félünk a hibáktól, a bukásoktól.
Ezzel szemben a Biblia egy másik nézőpontot helyez elénk: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?”(Lukács 9,25) Mit használ, ha emberi elvárások miatt hajtjuk magunkat, küzdünk, már-már görcsösen akarunk jók, jobbak és legjobbak lenni, közben pedig elveszítjük a lényeget.
Valahány pszichológiai írást megnézünk a témával kapcsolatban, mind azt olvashatjuk, hogy saját magunk felé kell fordulnunk. Magunkat tegyük az első helyre és akkor majd helyére kerül a többi is. Én ezzel nem értek egyet. Ha hívő emberként Isten az első az életemben, hozzá tartozom, akkor nem lesz többé kérdés, hogy kinek kell megfelelni, kinek az elvárásai fontosak a számomra. Ugyanakkor Ő nem hagy magamra a mindennapok küzdelmeiben sem. Ismer elég jól ahhoz, hogy megadja mindazt, ami még kell a teljes lelki élethez. Az emberek szeretete, időnként elismerése, megbecsülése.
Isten nem hagyta magára Mózest sem az elvárásokkal szemben. Adott egy botot a kezébe, amibe belekapaszkodhatott, ami segített az elvárások tengerében. Minket sem hagy bot nélkül: ott van az Igéje, az imádság, az igehallgatás, a lelkiismeret. Isten vezetése rengeteg mindenben szabaddá tesz minket. Ahogy az Ige is mondja: „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság”. És ebben a szabadságban megtaláljuk mindazt, amit már mi emberek között elveszítettünk: önzetlen szeretet, megbecsülés, pozitív visszajelzés Istentől.
Szabó Elődné Melinda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése