Már a címből kiderül, nem új témát vetek fel. De nem szeretném soraimmal csupán szaporítani a konfirmációval foglalkozó írásokat. Nem a grafománia vagy az önközlés íratja velem ezeket a mondatokat, sokkal inkább egy dilemma, ami évek óta nem hagy nyugodni. Sőt, a tanévkezdéssel inkább felerősödik bennem.
Már-már közhely egyházunkban, hogy a konfirmandusok kikonfirmálnak gyülekezeteinkből. Szinte minden lelkész arról számol be, hogy a konfirmandusok töredéke vagy egy sem marad meg a gyülekezetben. Lelkészértekezleteken, konferenciákon, kötetlen beszélgetésekben újra és újra előjön ez a kérdés. Érezzük, hogy valami nem stimmel, jelenlegi konfirmációs gyakorlatunk nem tölti be valódi feladatát, szerepét egyházunkban.
Komolyabb egyháztörténeti ismeretek nélkül is mindannyian tudjuk, hogy egyházukban az elmúlt évszázadokban a konfirmáció célja mindig is a fiatalok hitének megerősítése, a Krisztus iránti elköteleződés és a gyülekezetben – és a faluközösségben – való felnőtté válásuk rituális megélése volt. Azóta az akkori társadalmi és egyházi élet teljesen megváltozott. A demográfia jól mutatja, hogy a falu és faluközösség az elmúlt hetven-nyolcvan évben gyökeresen átformálódott. Eltűnt az a zárt közösség, melyben a konfirmáció, mint felnőtté válási rítus, létjogosultságát elnyerte. Okafogyottá vált, hiszen egy mai tizenhárom-tizennégy éves fiatal nem felnőtt a szó közösségi és gyakorlati értelmében. Ma sokkal inkább a tizennyolc éves korhoz és az érettségihez kötjük a felnőtté válást – ahogy maga a szó is mutatja. De ezzel még lehet, hogy messze vagyunk a felnőtté válástól, mint önállósodástól, családalapítástól, felelősségvállalástól. Ez bőven kitolódhat akár a harmincas évek elejére.
Ehhez hozzájárul, hogy az egyház társadalmi terének erőteljes beszűkülése, a családok elvallástalanodása következtében egyre kevesebb a család, ahol a gyermek vallásos közegből érkezik a konfirmációs előkészítőre. Egyre több a gyülekezettel, templommal, lelkésszel, Jézussal a konfirmációs órán először találkozó fiatal, aki ismereteit és – meg merem kockáztatni – hitét tekintve egy óvodás szintjén van. Ebből kifolyólag mindaz, amit tanul a konfirmációs órákon „lóg a levegőben”, alap nélküli és illékony információ a számára.
Ha a társadalmi háttér el is tűnt a konfirmáció mögül, ezzel annak népegyházi jellegét meggyengítve, még mindig ott van a konfirmáció hitvallási értelme. Megerősítést értünk a konfirmáció alatt. A fiatalok megerősítik szüleik ígéretét, melyet keresztelésükkor tettek. Elköteleződnek Jézus Krisztus mellett. Ezt erősíti egyházunk hivatalos „definíciója” is: „A gyermekek és az ifjúság vallásos nevelésének célja a konfirmáció eseménye: a konfirmandus személyes döntése Krisztus és az Ő egyháza mellett. A konfirmáció értelme az, hogy a megkeresztelt ember, mint aki elnyerte a hit ajándékát, a gyülekezet nyilvánossága előtt tesz bizonyságot Krisztus mellett hozott személyes döntéséről. A döntés magába foglalja a bűnbánat, a megtérés Lélek által munkált eseményét és a bűnbocsánat evangéliumának meghallását. E döntés kifejezésével a hívő betagolódik Krisztus testébe, szolgáló közösségébe.” (reformatus.hu/egyhazunk – istentiszteleti rendek)
Ha a konfirmáció valóban hitvallás, elköteleződés egy életre Krisztus mellett, akkor még erőteljesebben felvetődik a kérdés: a fiatalok miért kikonfirmálnak és nem bekonfirmálnak a gyülekezetbe? Ennek okára a valláslélektan és a fejlődéslélektan adja meg a választ: egy tizenhárom-tizennégy éves fiatal még nem kész, hogy egy életre elköteleződjön. Pont a kamaszkor azon szakaszában van, amikor kezd rákérdezni mindenre, amikor már nem fogadja el a felnőttek válaszait csupán azért, mert azt egy felnőtt mondja. Már nem tekintélyelvből ad igazat a saját kérdéseire választ adónak, hanem meggyőződésből akar szilárd alapot teremteni saját világnézetéhez. Úgy tesz konfirmációi fogadalmat, hogy a valódi meggyőződésből való elköteleződés előtt van. Természetesen nem szabad a Szentlélek munkáját kétségbe vonni a fiatalokban, de a tapasztalat azt mutatja, az elmondott fogadalom mögött nincs meggyőződés.
A formális, felszínes elköteleződést csak erősíti, hogy konfirmációs oktatási gyakorlatunk (a Káté bemagoltatása) olyan lexikális ismeretekkel, definíciókkal látja el a fiatalokat, amik nem kapcsolódnak számukra élettapasztalatokhoz, nem szólítja meg egész személyüket, csupán az emlékezőképességüket veszi igénybe – még akkor is ha Istenről, hitről, Jézusról, Bibliáról van szó. Kis teológusokat képezünk meggyőződésen alapuló hit nélkül.
Így a konfirmáció alkalmával nem érett hitű, elkötelezett egyháztagok születnek, hanem lelki koraszülöttek, akik megfelelő inkubátor nélkül életképtelenek.
Ezek az okok csupán nagy vonalakban írják le a konfirmáció „betegségét”. Sokszor-sokan elmondták, leírták, megvitatták már mindezt, sőt nálam tudósabb emberek mélyebben ismerik a problémát. Ismerve a konfirmációs gyakorlat hibáit, hiányosságait, nem kerülhetjük meg a legnehezebb kérdést: akkor mit is lehetne tenni? Hogyan és mit változtassunk? Ilyenkor szoktunk hümmögni, kritizálni, ujjal mutogatni. Meggyőződésem, hogy legfőképp saját magunkra kell mutatnunk. Miattunk van ez így és miattunk nem változik. A konfirmáció gyakorlata, a konfirmálás életkora nincs kőbe vésve. Minden gyülekezet, minden presbitérium, minden lelkész szabad abban, hogy adott közösségben hogyan és mikor, mely életkorban végzik a konfirmandusok felkészítését és konfirmálását. Vannak gyülekezetek, ahol tizenhét éves kor alatt nem lehet konfirmálni, van ahol nem a megszokott Kátét használják, mernek újszerű pedagógiai módszereket alkalmazni. Szabadságunk van a konfirmációval kapcsolatban. Mégis a régi gyakorlatot, „beidegződést” követjük, hiába látjuk, hogy nem sok értelme van. Egyrészt lustaságból tesszük, másrészt félelemből. Lusták vagyunk, mert nem vesszük a fáradtságot, hogy lépéseket tegyünk azért, hogy változzunk és változtassunk. A változás mindig izzadtsággal és áldozattal jár. Másrészt félünk. Félünk a konfrontációtól, félünk attól, hogy konfliktusokat kell felvállalnunk, hogy mit fognak szólni. Így a konfirmáció marad érinthetetlen „szent tehén”. Kerülgetjük, de soha nem foglalkozunk vele igazán.
Büszkék vagyunk arra, hogy reformátusok vagyunk. Büszkék vagyunk hitvallásainkra. A Helvét Hitvallás előszavában ezt olvassuk: „Sőt, ha valaki Isten igéjéből jobbra tanítana, annak szíves örömest engedelmeskedünk az Úrban, akinek legyen dicséret és dicsőség.” Ennek az elvnek kellene érvényesülnie a konfirmációval kapcsolatban is. Vizsgáljuk meg a Szentírás alapján, hogy a konfirmáció betölti-e valódi célját? Tanítvánnyá tesz-e minden népeket vagy csupán jelenlegi gyakorlatunkban rosszul működő egyházi hagyomány? És ha úgy ítéljük meg, hogy változásokat, változtatásokat kell eszközölnünk, vegyük a fáradtságot, vállaljuk fel a konfrontációt és tegyünk lépéseket, hogy ne lelki koraszülöttjeink, hanem valóban Krisztus mellett elkötelezett egyháztagjaink legyenek. Erre int Péter apostol is: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.”
Szakács Gergely
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése