Dr. Huszár Pál főgondnok Presbiter című könyve kerülvén kezembe, visszaidéződtek a gondolatok a tavaly őszi, azonos témájú egyházmegyei, presbiteri konferenciáról, fenti szerző, és Köntös László egyházkerületi lelkészi főjegyző média témakörben izzó átéléssel elmondott szavai nyomán.
Előadás közben a páli igehely járt a fejemben profán fogalmazással, miszerint, „mindeneknek mindenné lettem…” Az apostol életét is feláldozó szent célja érdekében, mindenkinek igyekszik az akaratát-kérését teljesíteni, csakhogy az ige és így az örök élet lehetősége felé terelgethesse a vele kapcsolatba kerülőket.
Talán nekünk, presbitereknek is hasonlónak kellene lennünk magamat is beleértve, ilyen módon kellene próbálnunk leélni földi életünk hátra lévő részét, amennyiben már élő hitre jutva szent küldetésnek tartjuk az evangélium hirdetését.
Az igehelyet pedig azért idéztem csak profán módon, mert számomra, teológiai végzettség nélküli, évtizedesen hitben járó ember részére (58) nem az igehely abszolút pontossága, hanem a való életemben, mások életében, emberi segítséggel, a Szentlélek közreműködésével betöltött hatása a fontosabb.
Hiszem az életemben megélt több vargabetű és buktató ellenére is, hogy a presbiter, ha már a Mindenhatóval „kiegyezett” - mindegyikünk szeretett „Pali bácsijának” szavaival élve -, őrálló kell, hogy legyen az aktuális saját helyén, ahova az Isten éppen helyezte, időtől, lelkésztől (esetleg helytől is) függetlenül.
Amiről a pap a szószéken a Szentlélek segítségével prédikál, ő azt segítőjeként az életével, tevékenységével kell, hogy megpecsételje. Ami persze nem mindig sikerül, de jó (és tökéletes) csak az Isten, a Biblia szavaival.
Korunkban a népegyházból a lelki egyházzá válás keserves folyamata zajlik a konvenciók lassú, de folyamatos háttérbe szorulásával. Ezért is fontos az, hogy kik, hányan, milyen eszközökkel próbálják, akarják megszólítani az embereket a helyi gyülekezet és Isten számára a lélekmentés szenvedélyével.
Örülök neki, hogy a teológiákon a lelkészi mellett, a megszólítandó fiatal korosztályok számára szükséges pedagógiai készségek oktatása is folyik. Emellett egy úgynevezett közösségszervező-koordináló diszciplinára is szükség lenne, hogy a lelkész a többféle réteg és korosztály érdekek „kiszolgálásában”, annak megszervezésében is jártas legyen. Az általa megörökölt vagy kiépített kis csapatára támaszkodva a Szentlélek útmutatását, vezetését imádságban kérve és megkapva.
Megerősítem, hogy ma már a gyülekezet építésben/megtartásban a szólongatás, istentiszteletre történő hívás kevés, illetve önmagában nem eredményes. Tudom, az előző századforduló kulturprotestantizmusának kritikája is létezik. Ám az utcámban élő 90 éves hívő-vallásos idős néni, fiatal életkorának ilyen, általa szépnek, igaznak megélt életeseményeit idézi vissza folyvást beszélgetés közben. Ő fiatal korában ezen események hatására fogta meg, és azóta nem engedte el Istene kezét, akkor sem, amikor nemrég 62 éves fiát temette. És reggel, meg lefekvés előtt többnyire hallgatja a katolikus rádiót.
A konvenciókat a kommunizmus mellett az azt követő 15-20 év szabadossága ölte ki véglegesen.
Nekünk pedig - Dr. Huszár Pál gondolataival: „a Szentlélek vezetését kérve naponta imádságban” - új utakat (is) kell keresnünk, élő hitű egyházközségeink megtartására.
Ezért a lelkész „karmesteri” munkája mellett, vele közösen a terület-, témafelelős, rétegfelelős presbitereknek szintén feladata a különböző lelki-útkereső csoportok, korosztályok megszólítása, gyülekezetbe integrálása. Lehetőleg a korosztályok közötti harmóniát keresve.
Vetve ezáltal a magot, hogy remény szerint helyben, vagy valahol, valamikor, majd annak egy része „kicsírázik”, a harmadik isteni személy közreműködésével. Mint ahogy velem is ez történt.
A Klaus Douglas (Új reformáció) által írásba foglalt axióma örök érvényű: a középpont állandó, a forma állandóan változik már 2000 év óta, és minden korban. Ma is a „forma-változás” korát éljük. Ennek a kihívásnak történő megfelelés egyházunk, lelkészeink és presbiteri társadalmunk feladata, mai felgyorsult, információzuhataggal járó korunkban.
Egyetértek Dr. Huszár Pál azon gondolatával is, hogy az élő hitű ember egyik legfontosabb missziós területe a családja, a rokonsága, munkahelye, lakókörnyezete. Saját tapasztalatomból tudom, hogy munkahelyeimen először megmosolyogtak, később bogarasnak tartottak, ám végül is elfogadtak. Ma már van úgy, hogy egyesek az egyházmegyei e-mail hírlevél továbbküldését kérik tőlem, vagy Mai Ige kiadvány után érdeklődnek.
A spiritualitás utáni felerősödött vágy kézzel fogható a mai korosztályokban. Van, aki csak a horoszkópokig jut el, van, aki az Isten-ismeretig, további kevesek a befogadásig.
Utólag beismerem, annak idején 25-35 éves koromban nem jól neveltem gyermekeimet. Nekik már csak felnőttként, a pszichológust kikerülvén vált életbeli nehézségeik során lelki igényükké az igehallgatás (időnként a mentálhigiénikus Pál Feri atyáé is), a Biblia olvasása, alkalmi-rendszeres közösségbe járás.
Az Ige útmutatását hittel elfogadva azt is tudom, mi keskeny úton járók nem leszünk többségben. Először megszólalni nehéz, ám ha nem vállaljuk a keskeny utat a szánkkal is az életünk mellett, akkor ahol helyileg élünk, a keskeny útnak egyre fogyó, és a minden élők útján lassan elmenő követői lesznek. Holland mintára raktár, kiállító csarnok lehet Isten évszázados szent helyéből, a templomból, vagy a gyülekezeti házból.
Azt pedig Köntös Lászlóval vallom, hogy ennek elkerülésére fel lehet, és fel is kell használni rendelkezésre álló szerény forrásaink súlyozásával a médiát.
A kilószám érkező kereskedelmi láncos szórólapok, a fejünkben agymosást kiváltani akaró tendenciózus tévé műsorok, internetes, blogos eszközök korában tudatosan célszerű kiválogatni azt az ”étket”, amit naponta a médiák által elfogyasztunk, és erre nevelni gyermekeinket. Annak egy részét, ami jön, úgy sem tudjuk szűrni, pl. a híreket.
Nem ugyanolyan célból, mint a profitorientáltak, de bizonyos hasonló eszközökkel, a mai világ eszközeivel mi is megjelentünk a virtuális térben. Elismerés érte azoknak, akik tesznek érte.
És ott kell maradnunk a médiában, növekednünk, hallatni hangunkat, védeni értékrendünket, mondja a lelkészi főjegyző, osztom a véleményét.
Eme világi, nem mindig korrekt befolyásolás láttán nekünk is jogunk van hirdetni a Teremtő Igéjét, a Kinyilatkoztatást, a megváltást, az elfogadás lehetőségét, a megigazulást, a lélek halhatatlanságát, az örök életet, a földi, Isten szerinti élet lehetőségét és szükségességét.
Erre minden Szentlélek szerinti eszközt fel lehet és kell használnunk.
És a média, a virtuális térben megjelenő közösségek is ilyenek. Ilyen eszköz az internet, az egyházkerület (és mások) honlapja, a blogok, a fizetett hirdetések (everystudent), az egyházmegyei, egyházközségi időnkénti hírlevelek, újságok.
Csak valakinek fel kell vállalni a hívő közösségen belül (nem feltétlen mindig a lelkésznek), hogy időt szán az anyaggyűjtésre, gondozásra, szerkesztésre, továbbküldésre.
Az (nem kakaóbiztos számítógépeken szocializálódott) internettől idegenkedő, számítógéppel, facebook-kal küszködni nem akaró 65 év feletti és idősebb korosztályok megszólításának lehetősége pedig az egy lapnyi igehirdetést, híreket közlő „szórólapok”, a néhány lapos, „amatőr”, de aktualitásokat közlő újságok. Templompadra, bejárathoz letéve, rendezvényen osztva, egyházfenntartói járulékot fizetőknek önkéntesekkel eljuttatva.
Tudom, az időnk (és másoké is) minőségi, és egyre kevesbedő. Ebben a világban különösen megnő a tudatos időbeosztás fontossága. Állandóan hajszoltak vagyunk, próbáljuk szűrni az információkat.
Ugyanakkor a fogyasztói társadalom igényeitől/környezetünktől sem tudjuk teljesen függetleníteni magunkat. Talán nem is kell, csak belső értékrendünket kialakítva, istenközpontúságunkat folyamatos napi küzdelemben énközpontúságunk előtt tartva kell, hogy próbáljunk élni.
Ami sokszor nem sikerül, de hogy a Biblia szavaival éljek, Isten nem az eredményességet méri, hanem a szándékot a szívekben.
És vallom, hogy az örökös megújulásra, re-formációra mindig szükség van, napi imádsággal, a Szentlélek erejének folyamatos elkérésével, mert így érhetjük el, hogy a keskeny úton járó kisebbség segítségével templomainkban, közösségi épületeinkben évszázadok múlva is szól a megigazított, mennybe menni akaró lelkek éneke és imádsága.
Rendíthetetlenül tennünk kell érte. Ugyanis Márkus Mihály ny. püspök szavait idézve szabadon, a Megváltó nem ígérte biankóban, hogy második eljövetelekor is lesz magyarországi református egyház. Csak ha a lélekmentés szenvedélyétől áthatva folyamatosan teszünk érte. Így legyen. Ámen.
Sántha Elek presbiter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése