Az év utolsó napjait a legtöbb ember úgy éli át, mintha egy sötét alagútban botorkálna, valahol látszik egy kicsinyke pont, amiről azt reméli, hogy egy új világ és világosság kezdete, vagyis az alagút vége. Valahogyan azt érzi, hogy a múlttól meg kellene szabadulnia ahhoz, hogy a jövőt elkezdje. Meg kellene értenie az időt, de az idő megfoghatatlan, talán nem is létezik. A múlt már nincsen, a jövő még nincsen, mi más maradhat akkor, mint az örök jelen, tehát igaz volna a régi mondás, hogy carpe diem.
A jelen azonban valahogy kicsúszik a kezünkből, mi rontjuk el vagy mások, sokszor nem is tudjuk. A múlt pedig letagadhatatlanul ott van a hátunk mögött, nem lehet, de nem is kell lerázni, a jövő pedig, ahogy haladunk az élet ösvényén egyre soványabb sáv a horizonton. Be kellene gubóznunk az otthon csöndjébe, hogy végiggondoljuk a hátunk mögött hagyott évet, vagy kimenni és tűzijátékkal ünnepelni az újat? Vörös István kortárs költő, Emlék címmel írt, feszes ritmusú, mégis zaklatott és gyönyörű verse így elmélkedik: „Hogyan kong már vissza rég, ami elmúlt, az emlék. (...) Miért rohad, mi rég elmúlt, sárba gyümölcs miért hullt. (...) Milyen távol a jövő, véd, vagy talán elborít. Ha föllebbenti az idő, járjuk párás útjait.”
A múltat, ha gyümölcsöt termett, ha fájó kudarcokat hozott, nem tekinthetjük úgy mintha nem történt volna meg. A jövőt sem tekinthetjük semminek, de a jelent sem mindennek. Ha a jelen volna illúzió, felvillanó pillanat, akkor az életünk a „még nem” és „már nem” folyamában imbolyogna, holott érezzük, tudatosan átéljük azt, hogy most történik velünk valami és az, hogy vagyunk, azt is jelenti, hogy jelen vagyunk.
Augustinus (354-430) a Vallomásokban azt kérdezi. „Mi tehát az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, nem tudom.” Mert nem állíthatja, hogy csak a jelen az idő, hiszen a próféták azokról szóltak, amelyek még nem teljesedtek be, tehát a jövőről, a múltat pedig, a tudatossá lett jelent hordozzuk az elménkben, a lelkünkben. Ezért Augustinus úgy képzelte el, hogy az idő, „mikor a jövőből jelenné változik, valami rejtekhelyből előballag, mikor pedig jelen mivolta múlttá öregszik, megint visszabúvik.” Ha csak a napórával mérjük az idő múlását, a múltról nincsen emlékezet, a jövőről pedig még nincsen tapasztalat. Lelkemmel mérem az időt – mondja – mert a lélek érzékeli a jelent amely hat rá, és amely akkor is megmarad, ha múlttá lett. De olyan lélek nincsen, amellyel egyben lehetne látni a múltat, a jelent és a jövőt. Isten, aki minden időben élőnek teremtője viszont független az időtől. Augustinus végül arra jut, hogy aki érti az idő titkát, dicsérje az Istent, és aki nem érti, az is dicsérje Őt.
Azt mondhatnánk erre, hogy Augustinus régen élt, azóta már biztosan többet tudunk. De ha megvizsgáljuk a később élt tudósok gondolatait az időről, azt látjuk, hogy ők sem jutottak sokkal messzebbre. I. Kant (1724-1804) „A tiszta ész kritikája” címmel írt művében azt mondja, hogy idő fogalma csak az emberi értelem számára létezik, az értelmen kívül nincsen érzékelhető valósága. Az oktalan állat nem ismeri az időt, csak az ösztönei számára elkészített alkalmat. „Ha megfosztjuk érzékelésünk sajátos feltételétől, eltűnik az idő fogalma is, hiszen az idő nem magukhoz a tárgyakhoz, hanem pusztán a tárgyakat szemlélő objektumhoz tartozik.” Az időn ezért érzékelhető sorrendeket értett, amely előzményt és következményt feltételez.
A 20. század nagy filozófusa M. Heidegger (1889-1976) arra hívja fel a figyelmünket, hogy a létezésünk meghatározásához tartozik az idő. Arisztotelészre hivatkozva, aki az örök változást tartotta fontosnak, tehát időn az örök jelent értette, amelyben a változás létrejön, az idő lényegét úgy határozza meg, hogy a már nem és a még nem között levő most sorozatos egymásutánja, amit alighogy megnevezünk, máris eltűnik. Azonban ami egykor volt, az ember lelkében továbbra is jelen van, akkor is jelen van és hat, ha az értelem nem emlékszik már rá. A jelen tehát kiterjed a múltra ugyanúgy, mint ahogyan előkészíti a jövőt. Nem egydimenziós, mint a lineáris idő, amit két időpont között mértünk meg, hanem három dimenzióban terjeszkedő egység, amelyben a múlt és a jövő feltételezik egymást. A végső kérdés az, hogy ki adja az időt. A jelenlét ideje „adódik”, mondja Heidegger, de azt nem mondja meg, hogy ki adja.
A keresztyén gondolkodás azt mondja, a mi időnk, benne az a pillanat, amelyet átélünk, az esztendő, amelynek fordulójára érkeztünk, a világkorszak, amelyben csak porszemnek érezzük magunkat, Isten teremtett ajándéka. A mi időnk az Örökkévaló kijelentett akaratának fényében nyeri el értelmét. Az életünk feladatához, küldetéséhez rendelt időnk van, amely nem jár le előbb, mint amennyire szükségünk van a feladat elvégzéséhez. A talentumok példázata azt mutatja, hogy minden szolga megkapta az ajándékot, amellyel gazdálkodnia kell és megkapta az elegendő időt is, amelyben gazdálkodhat. A kérdés csupán az, hogy az úton, amelyet megfutnunk rendeltetett, mozdultunk-e egy napnyit, egy évnyit előbbre. Ha nem, akkor megkérdőjelezhető a jelenlétünk, megkérdőjelezhető az, hogy élünk-e igazán, létezünk-e egyáltalán.
De tudjuk-e biztosan azt, hogy mit kaptunk küldetésül? És ha tudjuk is, jól időzítjük-e a ma pillanatát? Értelmes dolog-e azt, mondanunk, hogy meghalni sincs időnk, vagy azt mondani, hogy időmilliomosok vagyunk? Nem értelmes, mert ahogyan Hamvas Béla írja: „bolond ember az, aki nem az örökkévalóságra nézve rendezi be az életét”. Ha pedig az örökkévalóságra nézve rendezzük, be, az „odafelvalókkal” törődve rendezzük be, akkor minden időnek jelentősége és értelme van. „Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig (az örökkévalóságban) színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten (1Kor 13,12).” Csak akkor és annyiban láthatunk tehát tisztán, amennyiben Istenre bízzuk magunkat, arra, aki mindent a maga teljességében ismer, s aki meg tudja mutatni nekünk a célt és az utat, amely hozzá vezet. Az egyszülött Fiú, Jézus azt mondta, hogy Ő az út, az igazság és az élet. Senki nem juthat el az Atyához, csak Ő általa (Jn 14.6). Általa látjuk a célt, általa értjük meg a múltat, amin változtatni nem tudunk, és általa ismerjük meg azt, hogy mit kell most tennünk. Pál apostol a mostani időre azt tanítja nekünk. „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig legnagyobb a szeretet (1Kor 13.13).”
Németh Tamás (Pápa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése