Több, mint 20 éve történt, hogy a Ráday Kollégium folyosóján ballagtam a könyvtár irányában, amikor a kiöblösödő zsibongóban egy új szeminárium indulásának a hirdetésére lettem figyelmes. Ezt a bizonyos szemináriumot egy bécsi lelkésztől származó idézet nagyon vonzóvá tette a számomra.
Íme az idézet: „Kezdetben az egyház még nem volt egyház…Az ekklézia akkor olyan volt, mint egy fiatal lány: vidám, egy kicsit bolondos, szerelmes, könnyen lelkesedő, nem megfontolt. Olyan, mint…egy nehezen kezelhető tinédzser, aki ha nehéz eset is, biztos ösztönnel ráérez arra,hogy mi a hiteles, mi az élet. Ennek az egyház előtti egyháznak víziói voltak, fiatalos látomásai; ez az ekklézia könnyű és szabad volt, mint a madár, vándorlásra kész, mint a nomádok. Szép és szegény, mint a mező liliomai, és gondtalan, mint az ég madarai. Ez a fiatal egyház fölriasztotta a kor tekintélyeit, felelőseit. Muszáj volt foglalkozni velük... Aztán jött a felnőttkori midlife krízis, a tinédzserből aggódó anya lett, fölfedezte az önmagáért és gyermekeiért való gondot…Aggódásából kifolyólag mindenek előtt engedelmességet követelt meg a gyermekeitől….Szervezeteket hozott létre, és megkezdte a hit fölött gyakorolt ellenőrzést. Mert hát jó a bizalom, de a kontroll jobb….Hol tartunk most? ….az anyából idős hölgy lett, jómódú, szigorú, sokbeszédű és hatástalan. Az egyház elérkezett a nagymama korba.” Szomorú lenne, ha itt véget érne az idézet, hiszen a folytatást könnyen kitalálhatjuk. Azonban bécsi kollegánk ennél optimistább, és így folytatja: „A nagymama szigorú szoknyája alól, mint a kotlós csüggeteg szárnyai alól kibújnak a friss kiscsirkék. A fiatalok álmokat látnak – egy másfajta egyházról – és új barázdákat szántanak. Miért ne hinnénk abban, hogy nem a nagymama egyház az egyháztörténet utolsó stációja?! Miért ne hinnénk ebben minden látszat ellenére is?!” (Vályi Nagy Ervin: Minden idők peremén,269-270.o.)
Már 20 év jócskán eltelt, de újból és újból felelevenítem magamban ezt az idézetet. Szeretem. Lelkesít. Ezért idézem fel a mostani adventben is. Hinni akarok abban, hogy ekkléziánk nem a végstádiumban van. Hinni akarok abban, hogy a kotlós szárnyai alól a friss kiscsirkék kibújnak. Hinni akarok abban, hogy lehet megújulás, lehet ismét szabad és szárnyaló az egyház. Hinni akarok abban, hogy a szervezet és a tradíció nem veszi el a szabadságot, a kontroll nem írtja ki a bizalmat. Hinni akarok abban, hogy van folytatás, és az nem is akármilyen! Mégis nehéz. Érzem magamon a csüggedést. Érzem magamon a bénultságot. Érzem a korlátokat, amelyekbe beleütközöm – szárnyalnék, de nem lehet. Köt a nagymama egyház sok-sok régről beidegződött szokása, rigolyája, a kialakult, féltve őrzött hatalmi viszonyok, az érdekek mentén vállalt pozíciók, a címek és rangok szövevényes, ódon, mégis nagyon is valós világa. Kötnek a már elavult hagyományok és módszerek, köt a régi nyelvezet és attitűd.
Bár a nagymama kotlós-szoknyája alól ki-kibújnak a kiscsirkék, de úgy tűnik, mintha a szoknya félig-meddig igyekezné őket leborítani, betakarni…
Ebben az adventben kérésem az Úr felé az, hogy lássa meg a szívem nagy vágyát – megújult, új erőre kapott, hiteles, szárnyalóan szabad ekkléziát szeretnék, amelyben az lehetek, aki vagyok, és ott lehetek, ahol lennem kell! Ez az én adventi kérésem, és a nagy váradalmam – szeretném megtapasztalni azt, hogy a Szentlélek képes arra, hogy az, ami elavult, élettelenné vált, elerőtlenedett, azt megelevenítse, megújítsa, erővel töltse el.
„Miért ne hinnénk ebben minden látszat ellenére is?!”
Kántorné Pólus Ibolya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése