2014. február 22., szombat

Elváltak? Most azért hagyjuk el? A családpasztoráció lehetőségei és áldásai: itt és most


Ifjú családokat kerestem fel a házasság hetében. Mentem az utcán és számoltam, hogy ki jöhetne számításba? Kivel lehetne beszélgetni és imádkozni? Nem a csalódottakat idegesítő romantika hajtott, hanem az a felismerés, hogy „ha csak annyi gondoskodást nyerünk, amennyit adunk”, akkor sok házasság dől be, akkor, amikor már majdnem minden bedőlt a krízisben, ami bedőlhetett. Inkább az a felismerés indított, hogy van egy külső szeretet, amely akkor is működik, ha mi már megfáradtunk. Ez a szeretet az alapja az evangéliumnak, az örömhírnek is. Hinni lehet és szeretni, mert minket is akkor szerettek, amikor nem érdemeltük meg! Ez a szeretet hiányzik a családokból és a kapcsolatokból. Azért lettek szegények a kapcsolatok, a családok és a hétköznapok. Ezért van szükség családpasztorációra ma is. Hogy megismerjék: kicsoda és honnan jön a szeretet?


Feladott és elhagyott házak árván sorakoztak egymás után. Körülbelül minden 10-12. házban élt egy-egy ifjú család. Köztük is sokan dolgoznak külföldön, vagy távoli vidéken. A többi ház vagy eladó volt, ill. lakatlan. Vagy felújításra szorult a ház, vagy egyedülálló lakos lakott benne. Olyan is volt, amely elköltözött személyé volt. Na, most mi legyen? Ha megérkezem, nagy szemekkel tekintenek rám. Mit akarhat a lelkipásztor, kérdezhetik? Történt, hogy valaki, imádkozott, hogy az Úr mutassa meg akaratát! És akkor megérkezett a lelkipásztor. Elutasítnak, megharagudnak rám, talán? Én zavarni nem akarom őket! És eszembe jutott: Jézus hozott ilyen helyzetbe engem is, meg őket is. Ő, aki azt mondta nekünk is: legeltesd az én bárányaimat és juhaimat (Ján 21,15-17), Ő tudja megáldani nyáját a lehetetlen helyzetekben is, hiszem. Így hát a lelkipásztort a Jó Pásztor bíztató jelenléte és üzenete vezette.  

Menet közben gondolatok jutnak még eszembe. Paradox módon azokkal a családokkal kell a legtöbbet foglalkozni, akik a legkevésbé igénylik azt. De ez, hogy lehet? Ebben az esetben és a „haragvó” emberek számára marad az indirekt pasztoráció. A beszélgetés. Az imádság értük. A kapcsolatépítés. Egyelőre. Mert az imádság velük, még nem működik. De az Úr csodákat cselekvő Isten. Törődik velünk és velük a Megváltó. Ha megtaláljuk a közös igét, közös élményt és kreatív üzenetet, eljön az alkalom. Megnyitják szívüket, befogadóak lesznek, vagy hívnak, kérdeznek, akkor lehet szó imádságról is, velük és értük. És áldásról, amit egyre jobban szeretnek és igényelnek. Csodálatos érzés, vagy csalódásos érzés lesz osztályrészem?

Az első ember, akinek felajánlottam az ingyenes Family magazint, azt mondta: „elváltam, rossz vagyok. Adja másnak tiszteletes úr.” Ez nem volt túl biztató. De ismerve őt, mert többször beszélgettünk már, tudtam, hogy ez most fájdalmas téma lehet neki. Azért még mondtam egy biztató gondolatot. És máris rohant tovább. Máshol még csengő se volt. Ezért nincs kapcsolati lehetőség. Csak ha telefonszám van. Esetleg: ugat a kutya és a zajra kijönnek. És megismernek és behívnak. Több család telefonszámát ismerem. És ez is segített. Vagy az előbbi kapcsolatok, amikor már behívtak. Aztán egyre többen fogadtak és vártak. Bejelentkezés nélkül is. Máshová vittem egy kis ajándékot és egy igét. Felderült szívvel köszönték, hogy rájuk gondoltunk. Kiderült: vannak, akik nem ismerik gyerekeik. Unokáik még úgy sem. Mert teljesen elszakadtak egymástól, már hosszú-hosszú ideje. És ez az ige indította őket, hogy kibéküljenek és egymás fele lépéseket tegyenek. Más család arról számol be, hogy már 54 éve házasok és nemsokára házassági évfordulójuk lesz. Felcsillan a szemük és örülnek nekem. Imádkozunk örömmel és hálát adunk az Úrnak. Egy kis papírt nyomok a kezükbe:

„A szeretet Istentől van (1 Ján 4, 7). Mert az Isten szeretet (1 Ján 4, 8). Adjuk tovább ezt a szeretetet. Hogy mások is megismerjék és így a mi szeretetünk is megerősödjön, általa feltöltődjünk, és jó kedvre derüljünk. Ez azt jelenti, hogy az Úr gondoskodik rólunk. De azt is jelenti, hogy jó a gondoskodás a családban és a gyülekezetben is. „

Adjuk tovább a gyerekeknek is az igét, mondom. Fájdalmas arcot vágnak, és azt mondják: „elváltak! inkább ne…” Hát igen, sóhajtok. Ezért van szükség családpasztorációra, hogy ilyen helyzetek ne adódjanak. Mert, ha Jézus minden kincsünk, akkor minden nap megtart a kegyelem. Mi a magunk útját jártuk, de Ő a szívünkre beszél igéje által. És gondoskodik rólunk és szeretteinkről is. Így próbáltam másokat vigasztalni, hogy mégse váljanak el. Többet ad a hűség, mint a kétes a pillanatok. Mert nem jó egyedül lenni. És válás után semmi se marad egy felépített és megszenvedett életből. A hitéletben sem, mert az is meginoghat és krízisbe kerülhet a válás során, noha az Úr Jézus gondoskodik a magányosokról is. Ő a mi kincsünk, sokat jelent nekünk. Köszönjük, hogy minden nap megtart a kegyelem. Ez a kegyelem tartja meg a családokat és a szeretetet is. Bocsánattal és megerősítéssel. Mert Ő már akkor is szeretett, amikor mi még nem voltunk. És ez a szeretet megvilágosítja életünk. Könyörül mirajtunk. És a családokon és az akadozó, vagy kevésbé elismert családpasztoráción is. És a meglátogatott családok később már várnak és hívnak: „tiszteletes úr, el tud-e jönni ma hozzánk?”. Igen. Hála Istennek.

Jakab Sándor lp. Sárkeresztes-Moha Társegyházközség

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése