Az ökumenéről két ünnep között.

Az ökumenikus imahét véget ért, s előttünk áll az ökumenikus világimanap márciusi alkalma. A címben azt írtam, két ünnep között vagyunk. Igen, ünnepnek tartom nemcsak én, hanem Istennek hála rajtam kívül sokan mások az ökumenikus szervezésű imaórákat. S nemcsak azért, mert ilyenkor több lelkész is szolgál, hanem valóban ünnepi érzése van a lelkünknek, s nem a bennünket elválasztó dolgokra koncentrálunk, hanem mindarra, ami összeköt.

Mégis vannak, akik nem akarnak így ünnepelni. „Maradjunk csak a saját berkeinken belül „– tanácsolják. Az, hogy felekezetekre szakadozottan él az egyház, a mi emberi nyomorúságunk. Mert Krisztus ugyan nem részekre szakítható, de mi mégis megpróbáljuk. Olyan dolgot erőltetünk, ami a mi emberi elképzeléseinknek felel meg, s elfelejtünk arra figyelni, hogy mit is hagyott ránk a mi Urunk? Jézus, amikor elhívta a tizenkettőt, akkor egyesével megszólította őket, s a kérése ennyi volt : „Jer és kövess engem!” Nem azt mondta, hogy majd ha olyan leszel, mint Péter, az első, akkor a tizenkettő közé számláltathatsz. Nem akarta, hogy egyformák legyenek, hogy hasonuljanak, csak kért, hogy egymást szeressék és egyek legyenek. Mármint az Isten akaratának keresésében, az Ő követésében, a szeretet megélésében. Ne versengjenek, ne méregessék egymás képességeit , ne egymáshoz hasonlítgassák magukat, mert nem ez a mérce. Az egyháztörténet tanúsága szerint  sajnos azóta is minden nemzedék beleesik ebbe a hibába: ki az első, ki a különb, a jobb, a krisztusibb?

De félreértjük azt is, amikor Krisztus azt mondja, azért imádkozik, hogy egyek legyünk. Valaki azt kérdezte egyszer, hogy össze akar mosni bennünket? Dehogy! Nem akarja, hogy adottságainkat, adományainkat elszíntelenedve adjuk fel identitásunkat. Azt szoktam mondani, hogy Isten egy gyümölcsös tálon szeretne látni bennünket, s nem akar összeturmixolni. A gyümölcsös tálon minden gyümölcsnek látszik a formája, érződik az illata. A maga szépségével hívogat, zamatával fog meg bennünket, s ha almára vágyunk , nem fogunk a banán után nyúlni. De attól még a banán is igazi gyümölcs, s a tál dísze, ékessége. A turmixban nem tudjuk külön válogatni a  körtének, vagy a szőlőnek a zamatát, formáját. Az már összemosódott. De Isten nem egy összemosódott masszává akar tenni, hiszen nem annak teremtett. Az már emberi alkotás.

Hogy egyek legyünk Krisztus szándéka szerint, azt jelenti, hogy nem ócsároljuk a másikat, nem nézzük le szokásait, nem tartjuk magunkat különbnek, hanem tiszteljük benne Isten elhívottját. Aki ugyanúgy olvassa a Szentírást, aki ugyanúgy hiszi, hogy Jézus az Isten Fia, Megváltónk , aki ugyan úgy vallja, hogy egyedül Ő az út az üdvösségre.

S itt megint egy nagyon  lényeges részhez érkeztünk. Az ökumené ugyanis a Krisztus hívők közössége. Európa nyugati felén szeretik ezt felhigítani, s beszélnek ökumenikus közösségről a muszlimokkal. Olyan nincs. Csak azokkal élhetünk ökumenikus közösségben, akik Krisztust Megváltónak vallják, s nemcsak egy prófétának, vagy a legjobb embernek. Végig kell imádkozni az Apostoli Hitvallást, melyben eleink szépen összefoglalták ezt. Igy roppant zavaró, amikor valaki kellő ismeret hiányában arról beszél, hogy az pl. unitáriusokkal ökumenikus istentiszteleten voltak együtt. Istentiszteleten, de nem ökumenikuson.

Évtizedek óta dolgozom együtt a Magyarországi Ökumenikus Tanács Női Bizottságában más felekezetű asszonyokkal. S elmondhatom, hogy gazdagító minden egyes találkozásunk, közös imádságunk, vagy programjaink szervezése. Más szavakkal imádkozunk, másképp kulcsoljuk össze a kezünket, mások az énekeink, másképp néznek ki a templomaink belülről, s az ő lelkészeik nem hordanak palástot, de mivel Jézus Krisztust valljuk egyedüli közbenjárónknak, s valljuk, az ő váltsága a záloga annak, hogy nekünk reménységünk lehet az örök életben, így remekül megértjük egymást. S igaz testvéri közösségben tudunk együtt lenni. Nemcsak egy imaóra erejéig, hanem őszintén tiszteljük egymást, megosztjuk s örömeinket, bánatainkat, számon tartjuk egymás programjait, látogatjuk egymást, s közösen szervezzük a Világimanapot is.

Ehhez persze arra is szükség van, hogy tudom, miért vagyok református, s a másik is tisztában van baptista, vagy ortodox  mivoltával. Nem egymást akarjuk áttéríteni egyik felekezetből a másikba, hanem azzal az egészséges kíváncsisággal fordulunk a másik felé, hogy meg szeretnénk ismerni az ő felekezetének szokásait, rendjét, tanítását. S ha lelkek mentéséről van szó, nem veszünk össze, hogy kinek a híve legyen az újonnan megért, hanem arra figyelünk, hogy élő közösséget tudjunk ajánlani a lakóhelyéhez legközelebb, hogy be tudjon tagolódni a Krisztus testébe. Mert ez a lényeg, s nem az, hogy a lábhoz, vagy a kézhez csatlakozik-e!

Valaki azt kérdezte tőlem nemrégen egy ökumenikus alkalmon, hogy meg tudnám mondani, mik az ökumené buktatói? Csak azt tudtam mondani, hogy a szűkkeblűség. Hiszen aki csak magával, a saját felekezetével van elfoglalva, befelé fordulóvá lesz. Az igazi Krisztuskövető pedig azok fele fordul, akiknek szükségük van arra, hogy megismerjék Istent, az Ő szeretetét, irgalmát. Aki csak önmagával foglalkozik, az nem tölti be a Krisztus törvényét, hiszen elzárkózó, ítélgető, kizáró magatartásúvá válik. Jézus pedig nem ezt szeretné, hogy ilyenek legyünk.

Ez nem azt jelenti, hogy ne legyünk jó reformátusok. Sőt! Arra nagyon is törekednünk kell, hogy necsak színből, de szívből tartozzunk saját felekezetünkhöz. Necsak megismerjük a Heilderbergi Kátét, mint olvasmányt, de tanításait szívjuk magunkba, s jegyezzük meg mindazokat az Igéket, melyeket reformátor őseink a Szentírásból idéznek, mikor egy-egy káté kérdésre megfogalmazzák a választ.

Hiszem és vallom, s igyekszem is úgy élni, hogy életemen látszódjék, szeretem a más felekezetű embertársaimat. Nemcsak így az ökumenikus imahét és imanap táján, hanem életem minden napján. Ha találkozom velük utcán, boltban, szívből tudok örülni a találkozásnak. Tisztelem és becsülöm őket. Az a tapasztalatom, hogy a mai világ embere előtt ez a hiteles keresztyén magatartás. Persze Pál apostol is erről ír már, amikor arra inti a korintusikat, hogy ne azzal kérkedjenek, hogy én Pálé vagyok én meg Apollósé, mert nem ez a lényeg. Krisztuséi vagyunk-e? A mi életünkben, itt a XXI.században is égető kérdés ez, hiteles-e keresztyénségünk? Mert senkit nem erőltethetünk arra sem rendelettel, sem parancsszóval, hogy fogadja el érvelésünket, csak meggyőzhetjük életünk példájával: akik Krisztus tanítványai , azok szeretik egymást.

Valaki azt mondta, sokat változott városunk , amióta az ökumenikus imaheteket tartjuk, immár 27 éve. Mert szeretik egymást a papok, s ez a példa segített abban, hogy a felekezetek közti elválasztó fal lassan leomoljon. S szeretik egymást a felekezetek tagjai is.

                                                                        P.Tóthné Szakács Zita