Változott – e valami?

A dudari gyülekezet történetét kutatva akadt kezembe - jobban mondva: kerültek szemeim elé - a Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai 1943-ig, melynek címe : „ A késő idők emlékezetében éljenek”. (Pápa, 2013, Pápai Református Gyűjtemények, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Kránitz Zsolt.) Tudom, hogy már Bölcsföldi András méltatta a kiadást a Dunántúli Református Lapban, én most egy más nézőpontból szeretném méltatni, és véleményemet megosztani a kedves olvasóval.

A kiadással találkoztam már könyv formában is, csak akkor sajnos nem volt módom megvásárolni, így internetes formában találtam rá, és mondhatom, nehezemre esett kikapcsolni a számítógépet. Bátran ki merem jelenteni, hogy a kiadás nem csak egyháztörténészeknek, hanem un. világi történészeknek is komoly segítséget jelenthet kutatásaikhoz, amennyiben az 1900-1943 közti időszakot vizsgálják.

Ami érdekes: olvasás közben folyamatosan az az érzésem volt, hogy –a két világháborút leszámítva –egyházunkban nem változott semmi. A lelkészek itt is sok esetben panaszkodtak az eklézsia szegénységére, az állami támogatás hiányára, az elvégzendő sok munkára, a presbiterekkel való kapcsolattartás nehézségére. Nagyon sok lelkész panaszkodik az alacsony templomlátogatásra, az úrvacsorával való élés hiányára. Mintha most lettem volna valami egyházmegyei konferencián. A presbiterekkel való kapcsolattartás kapcsán csak zárójelben jegyzem meg, hogy azért jó lenne, ha presbiteri önéletrajzokat is olvashattam volna. (Ez nyilván nem a könyv hibája)

Persze, a kiadványban vannak lelket melengető, Isten hatalmát dicsőítő, kegyelmét megköszönő önéletrajzok is. Így válik egésszé, a mai korba is visszaköszönővé az egész könyv. Egy ilyen lelket melengető önéletrajz Kiss Zoltán volt nyárádi lelkipásztor írásának egy része, amely épp gyülekezetemről, Dudarról  szól :

” Harmadéves koromban, 1906. március 10-én Dudarra exmittáltattam, ahol két hónapig, principálisom haláláig segédlelkész, azután helyettes lelkész voltam 1907. február 16-ig. Másnap böjti úrvacsoraosztás, hétfőn keresztelés, kedden esketés, szerdán prédikációs temetés, csütörtökön március 15-ös ünnep várt rám. Öt nap alatt az újonc káplán - az úrvacsorái kenyér fölvágását sem véve ki - mindenen átesett. Át bizony, még a presbitériumi gyűlésen is……….. Istenem! Csak minél kevesebb presbiteri gyűlést! Mily áldás volna, ha anyagi ügyeket tárgyaló gyűlést lelkésznek nem kellene vezetnie.

 Virágvasárnap után kezdődött húsz és egynéhány konfirmandusom oktatása. Tóth Ferenc kis agendáját adták kezembe; ezen túl, ahogy édesapámtól láttam, evangéliumot olvastattam és magyaráztam. Volt az agendások között egy áttérő római katolikus legény is. Csodálkozva láttam, hogy mennyire szeretik az Evangéliumot. Csütörtökön azt mondtam nekik, hogy holnap Nagypéntek, leckét tanulni nem kell, de a délutáni istentisztelet után én a bibliámmal bejövök az iskolába, aki akar közületek - nem kötelező! -, szintén bejöhet. Ott volt mind! Szombaton hasonlóképpen szóltam. Húsvét I. napján, délután megint ott volt mind. Ekkor az Evangélium tanítása közben észreveszem, hogy egy kicsit nyitva az ajtó. Be akarom tenni, de észreveszem, hogy 3-4 asszony hallgatózik az ajtó előtt. „Tessék bejönni - mondám -, ha szeretik az Evangéliumot.” Bejöttek. És jött az Isten áldása. Húsvét II. nap délután, s attól fogva minden vasár- és ünnepi délután istentisztelet után tele iskola hallgatta az Evangéliumot. Délelőtt és délután tele templom után! Úrvacsorához az egész gyülekezet járult. Reggeli könyörgésekre nyáron, hogy munkára mehessenek, már 5 órakor százával jártunk. Ezt az áldást kerestem más helyeimen is……… Hiába!! Sírva búcsúztam ettől a gyülekezettől. „

A presbiteri gyűlés témáját  kihagytam ebből az idézetből, mivel a presbiteri oldal álláspontjának okait nem sikerült megismernem.

Az idézett rész egy komoly kérdést vet fel. Mi történt az elmúlt száz évben? Nem csak a gyülekezetemmel, hanem az egyházammal is. Tudom, közben volt egy II. világháború, egy iparosítás, Tsz-esités, és a Sátán is nagyon feltalálta magát.

Egy biztos, és ez legyen a reménység: Az Evangélium még mindig ugyanaz. 

Balogh István gondnok

Politika, jog, erkölcs

A tegnapi napon a rádióban egy beszélgetést hallgattam, amiben Angela Merkel német államfő beszédét elemezték. Az egyik résztvevő a következőt fűzte hozzá. A beszéd politikailag korrekt volt, jogilag már megkérdőjelezhető, erkölcsileg pedig tarthatatlan. A terrorcselekményeket követően ugyanis nem nevezte néven, hogy pontosan kik az elkövetők, hogy azt a tavaly érkezett bevándorlók közül követték el valakik, sőt a felelősséget sem vállalta a vezető semmiért.

Egy képzés „margójára”, Dunántúli Református Akadémia - „hitetek mellé ragasszatok… tudományt” (2Péter 1,5)

2015 szeptember 19, november 28, 2016 február 27, április 23, ez mind egynapos szombati képzés volt Pápán, a Teológián - mégis meghatározó, egyedi élményt adó, felemelő. 

Számomra egy lelki, szellemi folyamat-híd, amelynek végén eljutottam egy bizonyos fajta megértéshez, beteljesedéshez. Az elhangzott előadásokat kincsként kezelem, és egyúttal van módom megosztani a kedves olvasóval, amennyiben Önök az egyházkerületi honlapon megkeresik.

Zeneterápia

Valahogy kedves volt Istennek, hogy kitalálta a zenét. Éneklünk gyermekünk ágyánál, hogy elcsendesedjen, éneklünk, ha félünk, és énekünk hatására-ezt tudományosan kimutatták- elszáll a félelem, éneklünk bánatunkban, és oldódik a szomorúságunk. Éneklünk örömünkben, háladalt nagy eseményeken, sőt született már Örömóda is. Bármilyen eszközt fogunk a kezünkbe, egy perc alatt képesek vagyunk ritmust vagy dallamot varázsolni belőle. Gondoljunk csak bele, elég volt egy duda, egy kecske szarva, egy köcsög, és kész volt a zenekar. Két fedőből cintányér lesz, egy fazékból dob, a lószőrből meg vonót talált ki az ember, amivel megszólaltathatja a hegedűt. Mindez miért? Mert a zene elemi erővel hat ránk. Ha bekapcsolom a rádiót, addig tekerem a gombot, amíg lelkemnek kedves dallamot nem találok, valahogy magától tudja mi jó nekem, mi gyógyítja, nyugtatja, oldja, vagy épp serkenti, perzseli, mire van szükségem.

Pihenjetek meg egy kissé!

Jézus Krisztus mondja: „Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé." Márk 6,31

De sokan vannak, akik egy héten nyolc napot akarnak dolgozni, 60-80 év után pedig visszatekintenek és azt mondják végighajtottam, végigdolgoztam az egész életemet és nem is éltem igazán. Én nem szeretném elkövetni ezt a hibát! Senki nem akar kiégni, megkeseredni, egészségügyi problémákat összeszedni az évek során, mégis sokszor túlvállaljuk magunkat. Ezzel természetesen sok stressz, aggódás is jár és amikor ezt éveken keresztül csináljuk, akkor bizony egyszer csak tiltakozni kezd a szervezetünk, jön a magas vérnyomás és lassítani kell.

Kell egy jó presbiter!

Április 22-én Kutasiné Molnár Boglárka Reposzt-beli írásában a 2017-ben esedékes presbiterválasztásokról írt. Nagy örömmel olvastam sorait, és remélem nagyon sokan olvasták lelkészek, presbiterek és gyülekezeti tagok is.

Már nem vagyunk otthon az égben?

A Nők lapja utolsó oldalán heti rendszerességgel interjú jelenik meg 10+1 kérdés címmel. Az interjúalanyok, alkotó egyéniségek, művészek, akik előre megírt kérdésekre válaszolnak, tehát időben végiggondolhatják mindazt, amit mondanak majd. Az utolsó kérdés: Hisz-e a halál utáni életben, mégis mintha meglepné a kérdezetteket. Ennyire elhessegetjük magunktól a földi élet végességének gondolatát? Mint aki, nem is azt hiszi, hogy vége sose lesz, csak egy kicsit belefeledkezik a jelenvaló világba, mint a gyermek a homokdomb hűvös tömegébe, és hirtelen valaki rászól. Kijózanító és megdöbbentő, hogy ilyen kérdés elhangzik.