Coming out

Míg a közéletben az egymással szemben álló, demokráciát eljátszó erők  több-kevesebb sikerrel igyekeznek a másikra rásütni az „antidemokratikus”, „nemdemokrata” jelzőt, addig én nyíltan felvállalom: Nem vagyok demokrata! Lehet, hogy így politikai kamikaze vagy egy bokszzsák lesz belőlem, akit mindenki üthet, de megvallom, hogy nem vagyok olyan. Tisztában vagyok a kijelentés komolyságával, azzal, hogy ez jelenvaló világunk vallásos fogalomrendszerében az istenkáromlással, vagy még inkább a szentlélekkáromlással egyenértékű, amire ugyebár nincs bocsánat. Nem ment el az eszem, sőt, inkább megjött. A demokráciával való problémám ugyanis nem politikai természetű, nem érzelmi, de még csak nem is ideológiai, hanem a józan paraszti eszemmel (amennyiben van ilyen) ütközik. A demokráciában ugyanis két buta legyőz egy okost. Formálisan: 2B>O; ha az igazságot is belekeverjük a képletbe: 2Bi>Oi . Következésképp két ostoba-írástudatlan-szenvedélybeteg-bűnöző polgártársunknak igaza van egy okos-egyetemitanár-kultúrált-törvénytisztelő polgártársunkkal szemben. Végig lehet gondolni ez alapján a dolgainkat, hogy miért látszik robbanásszerűen növekedni a butaság, hogy miért is olyan – enyhén szólva – egyszerűek a választási kampánybeszédek, miért egyre rövidebbek a politikai jelmondatok és miért nem lehet kimondani azt, ami tényleg van. A lényeg a szép szólamokra viszkető fülű gondolkodni nem merő/tudó nagyobb tömeg megnyerése, mert az győz, aki több kiló, és aztán végül annak is lesz igaza. Ebből én inkább nem kérek.

Kiráz a hideg, amikor egyházunknak szánt dicséretképpen azt mondják: „Jó ez a református vallás, mert demokratikus.” Nem örülnék neki, ha így lenne. A demokrácia adta lehetőségekkel egy adott gyülekezet presbitériuma, Uram bocsá' az egyház zsinata többségi szavazással eldöntheti, hogy márpedig Isten nem létezik a határain belül, vagy nem kell ténynek tekinteni Jézus Krisztus feltámadását, csupán szimbólumnak. Szerintem Isten sem demokrata, Ő szereti az embert. Szándéka szerint ószövetségi népét saját maga akarta vezetni szeretetével és igazságával, ám a népnek ez nem volt kézzelfogható, hanem bizonytalan és bonyolult, ezért inkább királyt akartak maguknak, mint a többi nemzet. Isten pedig, mint egy szerető apa, legyintett a fiaira, és engedte őket a maguk választotta útra: „Ha olyanok akartok lenni, mint a többség, hát legyen királyotok, majd meglátjátok....” Ezzel azonban nem jóváhagyta a többség akaratát, hanem rájuk hagyta – és ez a kettő nem ugyanaz. Egy másik bibliai történetben a demokrácia egyenesen legyőzi az igazságot, (Igazságot), amikor Pilátus a helytartóság udvarán demokratikus úton akarta rendezni Jézus jövőjét. A nép pedig többségi akarattal kiszavazta Jézust az életből és Barabbást engedték még játszani. Ám attól, hogy a többség leszavazza Istent és az igazságot, azok még létezni maradnak.

Ez így talán meredek, ám azért nem félek mindezt kimondani, mert a többség természetesen demokrata (a demokrácia demokratikus), és ezért nincs okom a félelemre. A mostani világrend installálásakor a demokrácia nevű operációs rendszer telepítette az ember jogok mellett a tolerancia  elnevezésű összetevőt is. Vagyis egy igazi demokrata – tiszteletben tartván az emberi jogokat – egyben toleráns is, azaz elfogadja a másságot. Nemcsak az ő tulajdon másságát, meg azokét, akikkel egy csapatba tartozik, hanem az igazán másokét is, akiknek a gondolkodása, identitása, értékei, hite gyökeresen különböznek az övétől.

Mielőtt még bármiféle szitokszó funkciójú minőségjelzővel illetnének, szeretném deklarálni, hogy nemcsak demokrata nem vagyok, de más sem. Legszívesebben anarchista lennék, mert mindenféle uralom kárára van az embernek (előbb az uralkodónak, aztán az egyszerű népnek), ám erről a szóról mindenkinek a káosz, a zűrzavar, meg a szélsőbalos punkok hőzöngései jutnak eszébe, e fogalmakkal (pláne a punkokkal) pedig nem szeretnék kapcsolatba kerülni. Lennék én monarchia párti, ha lenne jó király – azonban a Mátyás óta eltelt fél évezredben nem találtatott ilyen (n. b. előtte sem sok). Arisztokrata is szívesen lennék, de csak platóni értelemben, így azonban, azon túl, hogy e fogalmat ilyen összefüggésben senki sem érti, ez sem több egy ideánál. Más szóba jöhető intézmény nem lévén, maradok tisztelettel a pályán kívül. A negatív teológiának is megvan a maga létjogosultsága és szépsége, miért ne lehetne a negatív politikának. Nem fogok a rendszer ellenségeként az államrend megdöntésére irányuló forradalmat szervezni, nem. Útitársak maradunk továbbra is. Mint hazámnak hű fia szívemen viselem népem sorsát. A többséggel együtt én is  eljátszom a demokráciát, mert jobbat nem tudok, csak ne kelljen állandóan bizonygatnom demokrata mivoltomat, és önmagamtól minduntalan elhatárolva magam egy halleluja-kocsiban hozsannát zengeni a demokráciának.

Gilicze Tamás

A te fiaid és leányaid………

„ Fiaid és leányaid más nép hatalmába kerülnek, te pedig csak nézed, és  epekedsz utánuk mindennap, de nem tehetsz semmit..” (V.Móz.28:32.)

     Egyházi és világi statisztikák  arról számolnak be, hogy évről évre fogyunk. Fogyunk amiatt, hogy kevés gyermek születik, kevés a keresztelő, sokan halnak meg, elöregedett a társadalom, sok a temetés/.De nem csak e két tényező miatt fogyunk, hanem az elvándorlás miatt is. Fiaink és leányaink nem találják meg a megélhetés lehetőségét úgy, ahogy azt a  21, századbeli  élet megkívánná..Így aztán a TV és az írott sajtó indítására, vagy biztatására…”vágyaiknak sólyomszárnya támad”, s odahagyják őslakuk,s a szülőket és testvéreket. Elmennek „más népek közé” más országokba.

Miért hagyják ott az egyházat a fiatalok?

Ezzel a címmel olvastam a közeli múltban egy cikket egy észak amerikai keresztyén honlapon. A cikk tulajdonképpen egy vázolt beszámoló egy kérdőíves felmérésről.  Én magam  elkövettem azt a hibát, hogy nem rögzítettem az olvasmány helyét és így most csak az első jegyzeteimre vagyok utalva, amelyet a cikk olvasása után, egy előadásra felkészülvén, vázlatként lejegyeztem. De talán jobb is, mert a kérdések itt a lényeges szereplők, mármint, hogy egyáltalán kérdezünk-e egyházi életünk bizonyos jelenségeivel, tapasztalataival kapcsolatban, avagy elfogadottnak tekintjük a tényeket, amelyek következményei pl. sorvasztják vagy éppen emelik a mérőszámokat.

Csehov Három Nővére - és mindaz, ami ma történik velünk

Csehov „Három Nővér” című drámája megy a Nemzetiben, egészen újszerű rendezésben (Andrei Serban), figyelemre méltó szereposztásban. Ez a darab arról szól, amiről soha nem beszélünk, és egyre inkább nem, de ami minden ember kínja. A darab kellemetlenül mélyre megy. Mindent elmond arról, ami az „élet”. Ennek elemzésére most nem térhetek ki, mert nem a darabról akarok írni, hanem arról az egy szempontról, ami a mai egyházi és közéleti kontextusunkban különösen hangsúlyossá lett számomra. Ez a téma sem túl kellemes. 

Csehov drámájában a három nővér elvágyódik innen-oda; oda, ahol végre boldogok lehetnének. Szeretnék, ha végre teljesebb lenne az életük, ha végre valami történne velük. Erről az „elvágyódásról” szól az egész darab. Az iskolában tanult elemzések szerint tudjuk a lecke-ízű üzenetet: elvágyódnak Moszkvába, de nem tesznek érte semmit; hát mi akadályozza őket, hogy felszálljanak a következő vonatra, és végre eljussanak Moszkvába, és ott végre új életet kezdjenek. A három nővér „elvágyódik”, de csak tehetetlenül vágyódnak, és nem tesznek a célért semmit, ezért depressziósan üres, gyámoltalan és szánalmas lesz az életük. Ez Csehov „Három nővér” c. drámájának klasszikus értelmezése, és bizonyára ez az üzenet benne is van a darabban.

Szubjektív sorok 2012-ről

Az utcán járva-kelve, saját szeretteinkkel beszélgetve, közösségeinkben forgolódva azt tapasztaljuk, hogy egyre több emberen vesz erőt a félelem, a reménytelenség, a csüggedés. Bár korábban is mindig hallatszottak ilyen hangok, -lehet, hogy rosszul vagyunk kódolva, vagy csak a sok évszázados történelmi tapasztalat mondatja ezt velünk-, mindenesetre most nemcsak siránkozásról, hanem valódi félelemről van szó. Eddig csak mondogattuk, hogy minden egyre rosszabb lesz, most azonban tényleg a saját bőrünkön érezzük, mennyire labilis, bizonytalan a jövő. Az egész világ megváltozott körülöttünk, olyan események követik egymást, amire egyáltalán nem számítottunk. Mindezek következtében nemcsak hogy drágább, hanem egyenesen finanszírozhatatlan lett az élet. Nemcsak bizonytalan a jövő, hanem egyenesen kilátástalan. Sőt, ha miniszterelnökünk továbbra sem hajlandó ideküldött helytartóként viselkedni, lehet, hogy még az ENSZ főtitkára is levelet ír a magyar demokrácia és a Klubrádió elvett frekvenciájának ügyében. De még az is megtörténhet, hogy egyes ellenzéki képviselők kétségbeesve vetik át magukat a kínai vagy a fehérorosz nagykövetség kerítésén, hiszen, mint azt nemrég a hvg.hu egyik cikkéből megtudtuk, Orbán szándékosan tolja az államcsőd felé az országot, hogy aztán bevezethesse a szükségállapotot. Az aggódók szánalmas aggódását és a viccet félre téve, látom, tudom, sőt érzem, hogy meglehetősen komoly téttel bír minden egyes mondat, levél, leminősítés, hiszen a saját bőrünkről, az ország jövőjéről van szó. 

Karácsony, avagy látomás a globalitásról

A globalizáció valósággal szétveri a hagyományos struktúrákat életmódban, gondolkodásban, a viselkedésmintákban, az emberek egymáshoz való viszonyában, a közösségi formákban. Valami olyasmi történik körülöttünk és bennünk, amit alig lehet követni, s főleg értelmezni. Ez a félelmetesen gyors változás az emberek mindennapi életében inkább csak érzület, semmint tudatos alkalmazkodás. Inkább kényszer, semmint végiggondolt döntés. Kétségtelen, a globalizációnak sodrása van, fogyasztási kényszerpályák alakulnak ki, s egyre kevésbé vagyunk abban a helyzetben, hogy kívül maradjunk. Ma már nem választás kérdése, hogy birtokoljuk-e a globalizációnak olyan szignifikáns termékét, mint mondjuk az internet. Még ha egyéni értékrendünk szerint elutasítóak lennénk is, amennyiben részt kell vennünk a mai társadalmi életben, munkahelyen, iskolában, vagy akárhol, nem lehet nem élni vele. Kimaradni a globalizációból annyit jelent, mint kivonulni a társadalomból.

„… azt boldoggá teszi cselekedete”

„Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt. De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak 1:22-25.) - írja Jakab apostol, akinek levelét december első felében olvastuk református bibliaolvasó vezérfonalunk szerint újszövetségi napi igeként.

Jakab levele az egyháztörténelem során - többek között Luther, a nagy reformátor részéről is - komoly kritikát kapott, mondván: a hittel, a hit alapvető és meghatározó voltával szemben túlhangsúlyozza a cselekedetek fontosságát. Valóban, a reformáció korában, amikor a „SOLA SCRIPTURA, SOLA FIDE, SOLA GRATIA” (értelmező fordításban: „Egyedül a Szentírás, egyedül hit által, egyedül kegyelemből.”) reformátori elvek elementáris erővel robbantak bele az „adok-veszek” szintjére süllyedt egyházi közállapotokba, mindenekelőtt való módon kellett, volt szükséges hangsúlyozni a HIT és a KEGYELEM elsődlegességét. Ma viszont, amikor valami tudattalanul cinikus nemtörődömséggel dől hátra korunk keresztyénsége a fűtött imaházak párnázott karosszékeiben, hogy elandalodva hallgathassa Krisztus értünk cselekvő szeretetének evangéliumát, újra lét-fontosságú, hogy úgy mondjam: ÜDVÖSSÉG-KÉRDÉS, hogy a hittel elfogadott krisztusi kegyelemre alapozottan újra összeszedje magát a gyülekezeteiben élő egyház és CSELEKVŐ EGYHÁZ-zá legyen.

Isten cselekszik értünk. Ezt fejezi ki már az ádvent is, amely egy isteni processzusnak az emberben tudatosulására adatott időszak, az eljövetel, Krisztus eljövetelére felkészülésünk időszaka. De tudunk-e mi magunk is cselekvő hittel válaszolni erre? Olyan cselekvő hittel, mely az Isten iránti hálából, az Isten iránti elkötelezettségből fakad, de mégis mindig mások, a másik ember felé mutatkozik meg - nagyon is gyakorlati módon.

Azaz a kérdés ma így hangzik: tud-e a karácsonyi, értünk véghezvitt isteni élet-csodára élettel, hit-élettel, élő hittel válaszolni az ember? Mert - Jakab apostol leveléből tudjuk - „a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jak 2:17.)

További cselekvő hittel teljes ádventet kívánva: 

                                                                                                                        Hajdú Zoltán Levente

                                                                                                                                 lelkipásztor