Sorsok és könyvek (1.)

Jakab Bálint

Utolsó tanúk egyike Sándor bácsi, aki még emlékszik a Felvidékről való kitelepítésükre. Suhanc gyermek volt, amikor szüleivel együtt Rimaszombat mellől, színmagyar református faluból kiűzték őket. Aprócska batyuval érkeztek „az anyaországba”, amit engedélyeztek a csehszlovák hatóságok elhozni: ruhák, kevéske élelem, régi fényképek az évszázadokon át együtt élő nagycsaládról, egy végképp elveszett paraszti jómódról, és az elvesztett szülőföldről. S mikor az anyaországba érkeztek, a nyugati határ mellett egy olyan faluba telepítették őket, ahol németek laktak. Nem értették egymást – mesélte, és nem értették a helyzetet, amibe kerültek, nekik azért kellett elhagyni a szülőföldet, mert magyarok voltak, s aztán megérkeztek Magyarországra, ahol meg nem értették a magyart. De a szeretet áttört minden korlátot. Legnagyobb elégtétele az volt a családnak, hogy az érkezés után nem sokkal meghalt nagymama temetésére meghúzták a falu katolikus templomának harangját (merthogy más nem volt). A plébános nem akarta, kálvinistáknak nem, mondta, azok eretnekek, s akkor a kicsi német ember, akinek házában laktak, elment a katolikus püspökhöz és valamit nagyon mondhatott németül vagy tört magyarsággal, mert a harangok megszólaltak.

Az áthallások mesterműve - (Nemcsak) születésnapi gondolatok Ambrus Lajos Eldorádó című regénye kapcsán

Jakab-Köves Gyopárka
   
Egyházashetyén, a Berzsenyi-napon többedmagunkkal üldögéltünk Ambrus Lajos dunántúli házának alacsony, apróablakos első szobájában. A férfiak bort ízlelgettek, köztük két környékbeli szőlősgazda, s az idősebb közülük azt találta mondani az írónak: „Most már te is egészen olyan lettél, mint mi.” Meghökkent mosollyal adott igazat Ambrus Lajos, de bennünk azonnal megfogalmazódott, hogy a szőlő-, a bor-, a kemenesaljai táj szeretetén túl mekkora teremtő erő, és mekkora enciklopédikus tudás teszi mindig is mássá, nagyobbá az írót.

Hol volt Isten?

Jakab Bálint

BZs (és sokak) kér(d)ésére

„Isten van” - mondja Karl Barth. És hozzáfűzi: „Vajon nem olyan egyszerű-e ez a mondat, hogy nincs is szükség további kifejtésre, hogy elég az állítmányokról, Isten tetteiről beszélni, mert az alany magától értetődő”? Az alany (Isten léte - Gottes Sein) sem magától értetődő a posztszekuláris nyugati kultúrában, bár a lét határhelyzetekben nélküle nem értelmezhető még az egyháztól távol álló ember számára sem, de épp e premissza – hívőknek hitigazság – veti fel, a miért és hol van/volt Isten a történésekben kérdéseket túl az Isten-valóság barthi megfogalmazásán: Isten a cselekvésben létezik (Gottes Sein in der Tat).

Isten jelzései 2

P. Tóthné Szakács Zita

Csodáknak is nevezhetném. De csoda alatt sokszor természeti jelenséget, vagy kicsit hihetetlen dolgot, rendkívüli építészeti alkotást értünk. Mivel valamennyiszer Isten jelenlétét, közelségét érezhetjük meg, ezért nem csodának, hanem Isten jelzésének nevezem. Sok ilyen történet közül, amit megéltem,  most egyet szeretnék közreadni.

A mobil mindig megszólal - a Magyar Kultúra Napja

Köntös László
Néhány évvel ezelőtt, Szenteste napján úgy döntöttem, hogy egy közeli falusi templomba megyek el a karácsony esti istentiszteletre. Hideg volt. A templomban is lehetett vagy mínusz 3 – 4 fok, legalábbis így éreztem. Amint beültem a kényelmetlen padba, még valami bosszankodásféle is átfutott rajtam, miért is kellett nekem ide jönnöm, a fűtetlen és kényelmetlen templomba, most aztán elég lesz átfagyoskodnom ezt a röpke másfél órás református istentiszteletet.

Tanúvédelmi program az egyházakban

P.Tóthné Szakács Zita

Ha manapság egy balesetnél megállunk és látjuk az eseményeket, akkor sokan vannak, akik, mire kijön a rendőr, elpárolognak és nem tanúskodnak. Félnek a tárgyalóteremben való megjelenéstől, a nevüket, adataikat nem akarják kiszolgáltatni – talán a megtorlás miatti rettegésükben. Inkább  elhallgatják, amit láttak, csendben maradnak, megőrzik csak emlékezetükben a tapasztaltakat. Pedig ha elmondanák, segítenének az igazság kiderítésében.
S vannak persze olyan emberek, akik nagyon szeretnének a TV képernyőjére kerülni, s ezért szivesen tanúskodnak, akkor is, ha maguk nem látták az eseményeket, nem beszéltek a károsulttal, vagy épp a vétkessel. Ezért aztán félrevezető a megnyilatkozásuk és nem derül ki az igazság.

A reménység története

Köntös László
 
Telik az új évi naptáram. Imahét, gyülekezeti ház avatás, választások (!), dunántúli református napok... S tudom, alig lesz majd olyan nap, amikor nem kerül be valami újabb bejegyzés, s a végén már az lesz egészen zavarba ejtő, amikor „semmit sem kell tenni”.

Mindez persze csakis azért lehetséges, mert azt feltételezem, a nap holnap is felkel, s vele együtt én is. Ha tudnám, hogy délután meghalok, bizonyára fel sem kelnék, s félredobnám a naptáramat. A jelenben csak azért lehet élni, mert bízom abban, hogy a jövő meg fog történni. Ha nem a feltételezett jövő felől látnám a jelent, ha azt gondolnám, hogy holnap vége lesz a világnak, akkor vajon miképp lehetne értelmet adni a mának?