Egy régi számadás

1942. szeptember 20.-án mondta el Joó Sándor az alábbi igehirdetést, mely a Számadás című kötetben jelent meg. (Budapest, 2012.)  Amíg a második felét begépeltem, azon gondolkodtam, hogy mennyi jó szándék és akarat, kísérlet és próbálkozás……és mi változott 70 év alatt, vagy miért is csodálkozunk a népszámlálási  adatok felett? A megfogalmazott gondolatok ma is aktuálisak.

A 2011-es népszámlálási adatok után: engedelmesség az Úrnak vagy az ateizmus fekete gyümölcsei?

„Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhív erre titeket, és Ő meg is cselekszi azt. Testvéreim, imádkozzatok értünk is. Köszöntsetek minden testvért szent csókkal. Nyomatékosan kérlek titeket az Úrra, hogy olvassátok fel ezt a levelet minden testvérnek! A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek (1 Tessz 5, 23-28).”

Kedves Testvéreim! Jézus igéje és örömüzenete megszentel és megőriz minden körülményben (1 Tessz 5, 23)! A 2011-es elszomorító népszámlálási adatok tudomásulvétele után is. Feltevődött a hitvallásos keresztyén életre mutató kérdés: valljalak vagy tagadjalak Istenem (József Attila)? A Sátán sok mindent felajánl, (kisért: v.ö Mt 4. részt), azt is, hogy tagadjuk meg Jézust. De tudjátok, hogy bármi, ami a Sátántól jön, megkötözöttséget, Istentől való eltávolodást, bűnt és bűntudatot, rossz lelkiismeretet hoz. És önvádat, küldetésünk és Istenünk elhagyását jelenti. Végül pedig a halál marad számunkra és az örök gyötrődés, szenvedés. Pedig lehet életünkben Jézus a legnagyobb ajándék és a vele való közösség is, amely számunkra mindig a legfőbb jó. Jézus Istennek a legszebb, legáldottabb, legszentebb, legfontosabb ajándéka. Felfoghatatlan és gyönyörűséges ajándék az Ő hűsége is! Feltehetjük a kérdést újból és újból, mint József Attila, hogy valljalak-e, vagy tagadjalak a népszámlálás után? De a Jézus kereszten való hűsége arra késztet, hogy megvalljuk az Urat, ahogy Ő is elfogadott és hűségesen, utolsó csepp vérével is szeretett! És értünk imádkozott a keresztfán is („Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” Lk 23, 34.). Jézussal nem a tagadás a mi jövőnk, sem nem küldetésünk! Sem a Sátán hazug incselkedése. Hanem „Láttam az Urat magam előtt mindenkor…, azért vidul fel a szívem és ujjongott a nyelvem, még testem is reménységben fog nyugodni, mert nem hagyod lelkemet a halottak birodalmában…megismerteted velem az élet útját” (Ap csel 2, 25, k.). Egyrészt Dávid népszámlálása jut eszünkbe, amely Isten szemében nem volt sem jó, sem megáldandó, hanem büntetendő magatartás (1Krón 21). Másrészt néhány fontos különbségre figyeljünk a hitvallásosság terén:

Tavasz

Annyira egyértelműnek vettük a tavaszt, hogy elfelejtettünk imádkozni érte. Ez az a gondolat, amely már napok óta foglalkoztat. Tavaly, amikor jó időért imádkoztunk, és áldást kértünk a földekre, sokan babonaságnak tartották mindezt. A mai, "modern" ember babonaságnak tartja ezt, hiszen jól tudja, hogy a természet körforgásának megvan a maga menete. Jön a tavasz, lehet szántani, majd végre elvetni a tavaszi vetést - aztán minden megy a maga rendje szerint, visszafordíthatatlanul.

Advent, fiammal

1.

Zarándokhelyemmé vált a Latin Negyedben a Deux Magots kávézó. Ülök minden idők egyik legnagyobb filozófusa,  Jean-Paul  Sartre asztalánál, és arra gondolok:  aligha dolgozhatott másvalaki ennyire kétségbeesetten, ilyen mérhetetlen daccal és kimeríthetetlennek tűnő bölcselői erővel az Isten-eszme ellen, mint ő maga.  Ülök ennél az asztalnál és arra gondolok:  Sartre előtt is ott állt, magasztos mivoltában Párizs egyik legősibb temploma, a „Saint Germain des Pres.”  Vajon – merül fel bennem elemi erővel a kérdés -, vajon  Isten házával kellett-e szembenéznie Sartre-nak, ahhoz hogy képes legyen ilyen végleten tagadni Istent? Ennek a templomnak kellett magasztosulnia előtte, hogy képes legyen papírra vetni „a szabadságra ítélt ember” és a „hiábavaló passió” metaforáit A lét és a semmi-ben? Kevés könyvvel állok annyira perben, mint ezzel, de emberfeletti teljesítményként értékelem, tisztelem!  Ahogyan Sartre  ezekre a kövekre tekintett, Isten házának köveire, ahogyan puszta tekintetével porlasztotta volna őket, meg  ahogyan bontotta, szedte szét, rombolta, zúzta,  roncsolta őket gondolataival,  azzal a szellemi vértezettséggel,  azzal a stiláris eleganciával és vehemenciával  fölépített egy másikat, a végső kétségbeesés „templomát”, az önnön lázadásába vetett krédó „templomát” – és ez az önemésztő, romboló (ön)építés, ez a már-már tündöklő szkepszis –  ez az  advent előtti várakozás drámaian feszült állapota… 

Egyre több

Egyre több olyan kérdés, probléma merül fel református egyházunk internetes fórumain, honlapjain, és  - amennyire én tapasztaltam – közbeszédében, amelyek vannak olyan súlyú kérdések,  melyekről kell is, érdemes is minél szélesebb körű vitát folytatni. Az is tény, hogy egyre többen vannak (vagyunk), akik a vitákba bekapcsolódunk, hozzászólunk, néha szelídebb, néha vitriolosabb módon. 

Nyilván – és emberi, ergo a saját igaznak vélt gondolatainkhoz ragaszkodó módon – a stílus egyszer-egyszer hagy maga után némi kívánnivalót. Talán még az is megtörténhet, hogy némely hozzászólás írója pár órával, vagy nappal később a homlokához kap, visszaolvasva posztját vagy kommentjét, és felteszi a költői kérdést: „Uram, Istenem, ezt én írtam???” Igen, ő írta, te írtad, mi írtuk. 

Vannak indulataink, van egy bizonyos vérmérsékletünk, van néhol markáns, néhol kevésbé markáns véleményünk, vannak egyházi gyökereink, kinek-kinek ennyi és ilyen vagy olyanféle, van teológiai látásunk, ami megint csak sokmindentől függ, tanártól, neveltetéstől, gyülekezettől, sok esetben szülőtől, és hogy az örök vis maiort ki ne hagyjam: kegyességtől. 

Az utóbbi napokban soha nem látott módon megnőtt azoknak a száma, akik részt kívánnak venni ezekben a vitákban, ugyanis felbukkant néhány probléma, amivel foglalkoztunk, mert ezekkel foglalkozni kellett. Szándékosan nem fogom nevesíteni a kérdéseket, mert igazából a jelenségről és a reakciók milyenségéről szeretnék szólni. Jelesül elsősorban arról, hogy óriási dolognak tartom azt, hogy nagyon komoly hitvallási, etikai és nemzeti kérdéseiről ennyire nyíltan, őszintén és szabadon tudunk beszélni, és megvannak azok a fórumok, ahol ezt megtehetjük. Ha csak néhány évig is, de még éltem egy olyan rendszerben, ahol kántorképzőnek álcázott ifjúsági konferenciákon érték el akkori lelkészeink a fiatalokat, és tanították őket az örök Igazságra, mert másképp nem lehetett. Éppen ezért lehetünk hálásak Istennek, hogy ma már mindezeket néhány billentyűleütéssel megtehetjük, és megbeszélhetjük közös dolgainkat.

Ami viszont a „feketelevest” illeti: nem látom szükségét annak, hogy ezek a fórumok egy „elhivatott egyházvezetés-ellenesség”, amolyan „szerződéses forradalmárság” gyűjtőhelyei legyenek. Változatlanul hiszem, hogy itt egy óriási lehetőség, a párbeszéd lehetősége adatott meg, és nem kéne harci felületté tennünk a szabadság mindenhatóságának jegyében. Voltaképpen nagyon egyszerűen megtalálhatjuk a helyes utat, hiszen az a három dolog, ami segít megtalálnunk, előttünk áll a Szentírásban: erő, szeretet, józanság. Amíg ezeknek a fényében tudjuk megbeszélni, megvitatni közös dolgainkat, addig áldás ez a lehetőség. Ha a háromból az egyik is hiányzik, átokká lehet. Hiszem, hogy az előbbi lesz valósággá. 

Amennyiben pedig így lesz, csak egyet kívánhatok: legyen egyre több!

ifj. Bellai Zoltán

Húsvét és hagyomány

Olvasom egy megyei napilap hétvégi mellékletében Zséda vallomását a húsvétról. Semmi nincs, amit örökölt volna –mondja -, jellegzetes étel vagy szokás, neki a tavasz köszöntését jelenti. A természet megújulását. Mintha a 19. században lennénk, a racionalizmus kellős közepén. Szemünk előtt fák, füvek és ékes virágok, újulnak örömben. Ez a húsvét: újjá születik minden.

Mintha

Nézem a tévét, valami politikai vitaműsort, s ahogy lenni szokott, hirtelen jön egy hirdetés. Egy új típusú autóról, amit így próbálnak meg népszerűsíteni: „Egy új élet kezdete”. Kommunikációs fogásnak nem rossz: vegyél valamit, amitől nemcsak életkörülményed fog megváltozni, hanem te magad is. Új életet nyersz. Kétségtelen, egy új autó tényleg lehet öröm. De hogy egy új élet kezdete lenne egyben, azt kétlem. Az ember, legyen bár az autója vagy bármije bármilyen fantasztikus technológiai csoda is, marad ugyanolyan esendő, halandó és nyomorult, amilyen volt.