Írásom aktualitását az a hétköznapi esemény adta, hogy a napokban fiatal gimnazistákkal beszélgettem, vajon mennyire ismerik a Bibliát. Ki olvas ma Bibliát a tizenéves fiatalok között? Mi a hitük tartalma, ha nem rendelhetők mellé vallásos, biblikus fogalmak? A Biblia ismert könyv, a bibliaolvasás nem ismert életgyakorlat! A kötelező műveltségi minimumot a legtöbben teljesíteni tudták, de volt aki bevallotta, hogy nem volt még a kezében Biblia. Bár református fiatalokról volt szó, a bibliai idézetek már sok másik memoriterrel keveredtek össze.
Felelős keresztyénként sem az evangéliumról, sem a valóságról nem mondhatunk le. Mi a kulcs, a kód, hogy Isten és ember kapcsolatának a titkára leljünk a Szentírásban? A kötelező és választható hittanórák világában még nagyobb kihívás mint valaha, hogy komolyan vegyük Bolyki János régi gondolatait: „Isten nem a humán- vagy a természettudományos ismereteink gyarapítására adta, hanem kijelentésnek szánta arról, hogy kicsoda Ő, kik vagyunk mi és milyen kapcsolatot akar velünk Jézus Krisztusban”.
A fundamentalizmus önmagába zárt keretei már régen nem jelentenek veszélyt a fiataloknak – még akkor sem, ha a hatás-ellenhatás társadalmi elvét követő védekezési reakciók kevésbé átütő sikerrel, de újra és újra megjelennek. A határtalan önmegvalósítás annál nagyobb szerepet kap.
Vajon régi bibliaolvasó emberek át tudjuk-e adni a személyes istenkapcsolat szeretetkörén keresztül, hogy élő beszéddé, értelemmé válhat a megértett ige? Vajon ott van-e bennük a reménység, hogy ahogyan Isten vezetése nekünk „ragyogóvá tette a szemünket”, másnak is éltető forrása lehet?
A Szentírás egységét fogalmazza meg a scriptura sui ipsius interpres reformátori elve, ugyanakkor természetesnek tarjuk, hogy nem tartozunk ugyanahhoz az értelmező közösséghez, amelyhez például az első gyülekezet tartozott. Olyan feszültség ez, amely sokélű fegyverré változott. A Szentírásról vallott felfogások már nemcsak a modernizmus és a konzervativizmus skáláján jelennek meg, hanem az autoritás mentes világban, határokat szétfeszítő fantáziák között. „Kockázat nélkül nincs hit. A hit kockázata egzisztenciális, egész létünket érinti” – mondja Tillich. Keresztyén létünk kockázata, hogy fekete-fehér, tőmondatos Jézus-történeteket tanítunk a Bibliából, vagy megpróbálunk túllépni sztereotípiákon. Nem a régi fogalmakkal van a baj. Hogyan lehet egyszerre az adott szituációra figyelni (egy zaklatott tinédzserre, egy internetfüggő srácra) és messze túlhaladni rajta?
Amikor Jézus küzdelmét látjuk a merev vallásos életgyakorlatot folytatókkal, akkor Jézus nem a törvények szabályozó szerepét bírálja felül, hanem kifejezi azt, hogy nem elég „visszamondani” a törvényeket. Az isteni autoritással bíró Rabbi és tanító nem a vallásos szokások megtartását várta, hanem élő kapcsolatot. A bibliaolvasási szokások átláthatóbb szelete természetesen a gyülekezeti kiscsoportokban és a hittanórákon jelenik meg. A Szentírás terjesztésével egy idősek azok a mozgalmak, amelyeket különböző mottókkal látnak el, például: „Szentírást minden hotelba!”, „Szentírást minden kórházba!”. A mozgalmak törekvése példa értékű. A családi otthonokban nem csak azt a kihívást éli át a Biblia, hogy a múlt idők relikviája lesz, nemcsak ahhoz kell mennyei segítség, hogy az ember ne prédikáljon, hanem hogy keresztyén emberként, családként tudja: nincs felmentve semmilyen önálló válaszkereséstől.
Jézus történetei a mi történeteinkkel kezdődnek. Azzal, hogy ő bement a házba, leült a kútnál, odament Mártához, stb. Az alaptörténethez még több történetet kellene hozzárendelni! Mert Jézus nem új kötelességeket hozott, hanem a megbékélést hozta el azok számára, akikkel kapcsolatba került s akik kapcsolatba kerültek vele. Jézus nem kötelességeket teljesített, hanem megváltoztatta azoknak az embereknek a helyzetét, akikkel találkozott.
Ebeling szerint „ahol a szó helyesen történik, magasabb szintre emelkedik a lét”. A lét mindig az egymással együtt való létet jelenti, ily módon a megértés emberi kapcsolatainkra is kihat. Értjük az Írást, de nem értjük a fiatalokat, akiket meg akarunk szólítani? Bátran kijelentjük, hogy „nekem fontosabb a mondanivalóm, mint a tied”?
Többet kellene Jézus mellé ülnünk, belefeledkezni az igeolvasásba, hogy új játékszabályokat tanuljunk. Nem vagyunk felülmúlhatatlanok, s van úgy, hogy rítusaink megdermesztik kommunikációs formáinkat. Ám a Biblia és a bibliaolvasás szeretete(!) képes levenni rólunk a súlyt, hogy felülmúlhatatlan tekintélyek legyünk. Dorothee Sölle-től tanultam a kifejezést, hogy Jézus szabálytalanít. A Názáreti úgy veszi kezébe a Szentírást, hogy szabálytalanítja a régi veretes mondatokat: „Én pedig azt mondom nektek...”. Ne essünk abba a hibába, hogy szürkén adjuk valaki kezébe azt, ami belül és kívül is szivárványszínű.
Závodi Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése