P. Tóthné Szakács Zita
Csodáknak is nevezhetném. De csoda alatt sokszor természeti jelenséget, vagy kicsit hihetetlen dolgot, rendkívüli építészeti alkotást értünk. Mivel valamennyiszer Isten jelenlétét, közelségét érezhetjük meg, ezért nem csodának, hanem Isten jelzésének nevezem. Sok ilyen történet közül, mit megéltem, most egyet szeretnék közre adni.
Még egyetemre jártam, mikor ez történt, annak bizony több évtizede. Mégis oly világosan él bennem az emlék, s oly meghatározó ma is adakozásaimban, hogy szeretném megosztani .
Biztosan mások is tanulnak belőle, vagy ennek segítségével felidéződik egy történet az ő életükben, amit szívesen elmesélnek.
Csütörtökönként a Kálvin téri gyülekezetbe jártunk esti istentiszteletre. Akkor még nem volt egyetemi gyülekezet Budapesten, a teológus hallgatók prédikáltak. A hallgatóság nagy részét is ők tették ki.
Vége volt az istentiszteletnek, s voltak akik a gyülekezeti terem fele mentek ki még egy kis beszélgetésre, mások a főbejáraton. Itt a persely mellett úgy mentünk el, hogy a mögöttünk jövők láthatták, hogy teszünk-e a perselybe. Volt aki nem tett. Hogy miért, nem derült ki. Lehet, nem volt pénze. Szegény egyetemisták voltunk, nem volt magas az ösztöndíj összege.
Aznap este velem is elkezdett beszélgetni a kísértő. Nincs, csak tíz forintom. Egyben. Ha beleteszem a perselybe, nem marad reggeli kávéra. Hétvégén haza tudok utazni, hisz bérletem van, de honnan lesz pénzem kávéra? Fontos volt nekem a reggeli fekete, hiszen igazából arra ébredtem. Ha a jó meleg dupla lecsúszott a torkomon, arra nyílt ki a szemem. Inkább nem teszek a perselybe… De mit szólnak a mögöttem jövők? Máskor is hallottam, hogy hasonló alkalmakkor elreppent a megjegyzés : „nocsak, bérleted van ? „ – hát ezt nem szerettem volna igazán hallani. De még jobban zavart, hogy ha a társaim nem is veszik észre, vajon mit szól Isten? A szüleimtől gyakran halottam : Isten szeme mindent lát, - akkor ezt is. Elszégyelltem magam. Betettem a perselybe a tizesemet azzal a sóhajjal, majdcsak meghív valaki egy kávéra reggel.
Amint a szállásomra értem, azzal fogadott a házinénim, hogy van egy ajánlott levelem. Néztem a feladót, a disszidált nagynénémtől kaptam. Mi lehet a baj? Biztosan valami nincs rendben. Erősebben kezdett verni a szívem, izgatottan téptem fel a borítékot. Mi lehet benne?
S a szépen és gondosan összehajtott levélpapírból egy csekk hullott a padlóra. Egy húsz dolláros csekk! Most szégyenültem meg igazán. Hiszen én az előbb a tizesemen aggódtam, s lám Isten sokszorosát adta vissza. Nagyon nagy pénz volt ez akkor egy egyetemistának. A kávégondom másnapra nem oldódott meg, hisz el kellett menni a Nemzeti Bankba, akkoriban ugyanis csak ott lehetett a csekkeket beváltani. De van pénzem!
Nagyon elgondolkodtam ezen a próbán : hiszen amikor én gondolatban a tizesemért harcoltam, Isten már régen feladatta nénikémmel a csekket. Előbb elkészítette az ő adományát, mintsem én az én adományom felől dönthettem volna. Még meg sem fordult a fejemben, hogy a perselybe tennem kell, ez a csekk már meg is érkezett!
Egy életre megjegyeztem: először is Isten mindig megelőz bennünket. A szeretetével, hogy érezve e szeretetet szeretni tudjunk önzetlenül. Az áldásait pedig mindig jó előre elkészíti, mintsem mi olyat tehetnénk, amit ő megáld. De nekünk ez mindig csak akkor válik világossá, ha elkezdjük elemezni az eseményeket.
S milyen jó, hogy Isten áldásaira és az ilyen elemzésekre emlékezhetünk. Ez szabadít fel bennünket a szűkmarkúságból, a zsugoriságból, a magunk erejének, vagyonának túlértékeléséből. Mert mi az a tíz forint, az előre elkészített csekkhez képest?
Tudom vannak, akik azt mondják: mit kell ebbe belemagyarázni Istent, hiszen a nénikém gondoskodott rólam, ő kereste meg azt a pénzt, ő adta postára, ő előzött meg engem. De a nénikém szegény disszidens volt. A nagyszüleimnek is nagyon ritkán tudott küldeni, inkább csak karácsonyra, születésnapra. Neki ott spórolósan kellett élnie, hiszen mindent itt hagyott, meg kellett teremtenie az egzisztenciáját, kifizetni lakást, rezsit, biztosítást egy idegen világban, ahol nem számíthatott senkire. Hogy ő gondolt rám, mikor se születésnapom, se ünnep nem volt akkoriban, azt jelentette: Isten eszébe juttatott. Ő készítette el ott az ő szívében, hogy az a csekk éppen időben ideérjen.
Sokszor eszembe jut ez az esemény. Mindannyiszor, mikor döntenem kell a pénzem felől. Sok kifizetnivalóm van nekem is. De tudom, Isten sokkal nagyobb dolgokat készített el nekem, de ahhoz az én kicsi adományomat is oda kell adnom. Ha nem teszek semmit, mit áldjon meg? S tudom, sok sok áldás vár rám. Csak nyitott szemmel kell járjak, helyes értékítélettel, hogy mindezt észre is vegyem. S ez a záloga boldogságomnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése