2009. november 28., szombat

Most az országosat is

Jakab Bálint
Hiába, anya nélkül lassabban mennek a dolgok. Megkésik a vacsora, a fürdés, hosszabb a mese. Aztán nehezebben is találja a gyermek a helyét. Ha anya van, olajozottan mennek a dolgok (legalábbis apa szerint), mellé kell bújni a nagy ágyban, egy kis susmutolás és jöhet az álom. De anya nincs. Csak ma, egyetlen este nincs, épp ezért nagyon nehéz megtalálni az utat az álom felé a legkisebbiknek. Először kiszorítja kisebbik bátyót a nagyobbik mellől, hátha úgy menne. A középső, vagyis a kisebbik bátyó nehezen adja fel az esténkénti eszmecserék helyét, ahol a villanyoltás után még megbeszélik az iskolás tesóval a számukra fontos dolgokat.
De ezen az estén hajlandó engedményt tenni. (Nem kis dolog, ő is csak öt éves). Mesének vége, következik az imádság, aztán apuka puszit ad mindenkinek és villanyoltás. Éppen lerogy a tévé elé, s mire kezébe venné a távirányítót, zörög a kilincs. Két kócos gyerekfej jelenik meg a sötétből kikandikálva, a legkisebb nagybátyótól árnyékolva miközben szól a panasz: Kicsiricske nem tud aludni. Na, híradónak fuccs, apa bebotorkál a sötétbe, két gyerek sietve iszkol előtte: nagyobbat küldi, kisebbet hívja az ágyba. Noná, senki sem hallgat a szóra. Mindenki elhelyezkedik a lefekvéskor kialkudott pozícióba. A nagylány, aki egyedül áll három fiúval szemben megadóan szól le az emeletről: így nem lehet aludni! Érezni hangjában a sértődöttséget, amit a fiúk nem vesznek különösebben szívükre. Aztán apa próbálja jobb belátásra bírni a legkisebbiket, a nagyágyban, anyuka helyén jobb lenne. A szó csak fülig ér, de szívig nem mehet, így átöleli a legkisebbet és viszi anya helyére. Érdekes, nincs ellenállás csak erős ölelés. És akkor egymás mellé fekszenek. Újabb fészkelődés következik, merthogy apa a saját helyére fekszik, ami épp ellentétes azzal, amit Kicsiricske megszokott, anya ugyanis a másik oldalról biztosítja alaphelyzetben az oltalmat. Forgolódás, nyuszi igazítás, takaró rendezés. Aztán egyszer csak halk susmogás: „Te taníts bennünket, ézus kistus úttyán vezesd a lelkünket… köszönjük Istenünk, hogy itt voltál velünk, vigyázz mindig reánk”. Apa ámulva fülel. A három és fél éves csemetéje anya hiányában ma végig ült két hittanórát, s hát nem hiába. Szeretné megölelni aznapi sikerének tettesét, mikor megszólal Kicsiricske: „Apuka, most az országosat is!” Az r betű még néha visszahajlana a jébe, de már szépen ropognak a rezgő hangok. De most nem erre, a lélekre figyel apa és az elérzékenyülés, és szégyen keverékével gondol arra, hányszor kiesik este kezéből a könyv, hányszor álomba szakad bele imádsága miként gondolatai is. A hároméves kisfiának pedig fontos még az „országos” imádság is. Valahonnan mélyről zeng a lélek, abból a gyermeki szeretetből, amivel az apja szavát hallani akarja újra, azt, amit annyiszor hallott és mégsem unott, elkopott, vagy régi. Apa nem tudja, megérzi, pedig most hallja először a kérést így, ebben a formában, hogy mit kell mondani. Összefogja a kezét és kezdi: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, Kicsiricske sietve utána: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”, „szenteltessék meg a te neved”, „szenteltessék meg a te neved”, „jöjjön el a te országod”, „jöjjön el…” és így tovább. Apa élénken figyel az „országra”, az elsőnél még viszonylag hangsúlytalan a szó, de a befejezésnél szinte érezni Kicsiricske szájából a diadalt: „mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké, ámen”. Ezen az estén itt, anya helyén nagy dicsőség adatott annak országnak, amelynek eljövetelét így adventben hirdetik. De hogy ilyen szívből hányan imádkoznak érte? Az áment szelíd oldalra fordulás követte Kicsiricske részéről, s nemsokára egyenletes szuszogása jelezte a békés álmot.
Apa lassan felkelt az ágyról és kilépett a nappali hunyorgó villanyfényébe. Szabad volt, de már nem akart tévét nézni. A történtek foglalkoztatták. Elhatározta, inkább megírja. Mert ha valahol volt erő évszázadokon át a reformátusságban, akkor ez a személyes kegyesség jelenléte volt a családokban. Az, ahogy együtt imádkoztak, ahogy az öreg Bibliát kinyitotta családfő és olvasott. Egy családlátogatáskor ügyvéd édesapának ez a kép ugrott be, mikor lelkipásztora kinyitotta Szentírást. Látod fiam, mondta konfirmálásra készülő gyerekének, nagyapám így olvasta fel nekünk a Bibliát. Minden vasárnap reggel ott ültünk az asztal körül a konyhában, ő olvasott és a család hallgatta. Lelkipásztora kényelmetlennek tartotta megkérdezni, Ön miért nem teszi, hogy az Ön gyerekének is ekkora élmény legyen negyven-ötven év múlva, hogy az édesapja Bibliát olvasott a családnak?
Valami nagyon bennszakadt újkori történelmünkben. Volt, amit elvettek, s volt, amiről lemondtak családok: a személyes történelem, s benne átörökíthető kegyességi gyakorlat továbbadásáról. Hogy miért? Az már másik írás lenne.
Kicsiricskék pedig kérdeznek és kérnek, átölelnek és nemcsak elfogadnák, hanem akarnák, hogy édesapával, édesanyával ne csak tévézzenek, társasozzanak, mesét hallgassanak, hanem együtt imádkozzanak. Most, a harmadik évezred elején. Ha más nem maradt az emlékezetben legalább „az országosat”.

3 megjegyzés:

  1. Lélekhez szóló volt,és csodálatos,köszönöm!
    Monika

    VálaszTörlés
  2. Igazi adventi lelki feltöltődés, köszönöm!

    VálaszTörlés
  3. Nagyon megható olvasmány volt, Hála érte!

    VálaszTörlés