A Karácsony mint tiltakozás

Köntös László

A Karácsonyt a kommunizmus sem tudta megszüntetni. Lett légyen bármilyen agresszív is a hivatalos ateizmus, amelynek valódi tartalma a keresztyénség-ellenesség volt (a hivatalos ideológiává emelt ateizmusnak nem Zeusszal volt problémája, hanem Jézus Krisztussal), a Karácsony mint ünnep nagyon szívósnak bizonyult: ünnepelték még azok is, akiket különben sikerült eltávolítani az egyház környékéről. Valahogy az ünnep olyan mélyen benne élt a hagyományban, hogy valószínűleg nagy riadalmat váltott volna ki minden kísérlet Karácsony felfüggesztésére.

A Karácsony tehát maradt velünk, mintegy jelezve, hogy a hagyományt nem lehet hatalmi szóval csak úgy zárójelbe tenni, s a zsidó-keresztyén alapozású európai eszmetörténeti múltat nem lehet csak úgy, hatalmi szóval megszüntetni. Meglehet, sokan mondogatják manapság, hogy Európa, s így hazánk is elérkezett a „keresztyénség utáni” korba, valahogy, úgy látszik, a Karácsonyt még sem sikerült kiiktatni: boldog - boldogtalan készül az ünnepre, nagy a sürgés-forgás.

Örülhetnénk is akár, mi egyháziak: végre valami kézzelfogható jele azért mégis csak van annak, hogy ez a nép, a mienk, mégis csak keresztyén lenne. Ha már a többség nem is jár templomba, s úgy tesz, mintha még mindig a kommunizmusban élne, azért ilyenkor mégis csak kibukik a lényeg, s a felszín alól előbukkan a különben alig érzékelhető keresztyén identitás. S Karácsony lenne ama jeles alkalom, amikor az emberekből ellenállhatatlan erővel előtörnek emlékeik arról, hogy kik is ők valójában. Még emlékeznek arra, hogy ők keresztyének. Ilyenkor aztán megmutatkozik végre, hogy milyen ország vagyunk is mi: kereszt(y)én(y), természetesen. A Karácsonyhoz ragaszkodunk.

Csak hát közben sokan nem vették észre, hogy úgy vették el tőlük a Karácsonyt, hogy  látszólag minden a régi maradt. Mert valakik közben rájöttek, hogy nem kell az ünnepet elvenni, hogy el lehessen venni. Csak át kell alakítani. Csak át kell értelmezni. Csak meg kell fosztani eredeti üzenetétől. Csak ki kell üríteni. Ma már nem illik erőszakot alkalmazni, meg hát demokráciában élnénk, s mindenki azt gondol, amit akar, nemde? Szóval nem azt kell mondani az embereknek, hogy a Karácsony butaság, mert hogy nincs is ilyen, hogy Megváltó. Meg nem azt kell mondani nekik, hogy tekintsenek el az ünneptől, ha nem hisznek Jézusban. Sőt inkább buzdítani kell őket: „ünnepeljetek csak”. A tennivaló nagyon egyszerű: át kell alakítani a Karácsonyt. Azt kell mondani, hogy a Karácsony a tél ünnepe, a szeretet ünnepe: jön a Mikulás és ajándékot hoz.. Olyan karácsonyi filmeket kell vetíteni, hogy még csak véletlenül se essék benne szó Jézus születéséről. Helyette legyen a főszereplő maga a Mikulás, szánkóval, rénszarvasokkal. Még repülni is tud. Meg aztán, ha ez a télünnep a szeretet ünnepe, mármint természetesen az emberek egymás iránti szeretetéé, akkor mi  sem magától értetődőbb, mint az ajándékvásárlás. Nosza tehát, ha Karácsony, akkor ajándékvásárlás. Menjünk a boltba, mármint, hogy a bevásárló központokba, s vegyünk. De mit is vegyünk? Bizony, néha komoly fejtörést okoz, hogy miként is ünnepelhetjük azt, hogy milyen nagy szeretet van mibennünk. Olyan nagy, hogy már azt sem tudom, mit vegyek, hogy ezt a nagyon nagy bennem lévő szeretetet kimutathassam. Pedig hát van választék bőven. Megvehetjük mindazt, amit ők kínálnak nekünk. Választhatunk szabadon abból a választékból, amit az angol csak „junk”-nak (ejtsd: dzsank) nevez, tömeggyártott értéktelen termékeknek az irdatlan mennyiségéből, amelyet „ők” elénk tesznek. S hogy kik ezek az ők? Hja, régi szép idők, amikor még tudtuk ki áll a pult másik oldalán! De hát az a szegény magyar kereskedő, akit még ismertünk, s tudtuk, mit ad el nekünk, már rég tönkrement Ma már hogyan is tudhatnánk, ki az, akitől veszünk? Meg, hogy mit? A magyar populációnak mindent el lehet adni, lényeg, hogy legyen rajta idegen szó, a trikón és a fogkefén. Az biztos, hogy modern. Ma már szabadságban élünk, úgy hogy szabadon gondolhatjuk azt, amit valakik akarnak, hogy gondoljunk. És szabadon vágyakozhatunk azután, amiről valakik eldöntötték, hogy vágyakozni fogunk majd utána. A kommunizmus a maga hatalmával kezdő óvodás volt ahhoz képest, amit a fogyasztói kultúra el tud érni a manipulációban. S ez a szerencsétlen, megnyomorított és kiéheztetett, fogyasztási lemaradásban élő magyar nép veszi is a plazmatévét, részletre. Így már panorámásan jöhet a baromság. És szabadon ünnepelhetjük a Karácsonyt úgy, ahogy valakik eldöntötték, hogy azt ünnepelnünk kell. Aztán majd zavartan állunk a fa alatt, valamit motyogunk, meg hát még büszkék is vagyunk magunkra, hogy mibennünk mennyi szeretet is van, mert hiszen íme, még drága ajándékokat is adunk egymásnak. Megünnepeljük a Karácsonyt. Ünnepeljük az új örömhírt, mely szerint minden ember annyit ér, amennyit fogyaszt. „Jobb veled a világ”.

Minden rendben van hát, a Karácsony maradt, nyugodtan hátradőlhetünk, nincs még veszve a „keresztyén világ”.  Az a kis apróság meg már végképp említésre sem érdemes, hogy Karácsonykor valahogy elfelejtődik a karácsonyi történet, az üzenet a Megtartóról.

Tényleg, mi is lenne, ha otthonainkban Karácsony este elővennénk a Bibliát, s elhangoznék  az üzenet, hogy „született néktek ma a Megtartó”? Megtartó? Szólni ma arról, hogy az üzenet még érvényes? Azonosulni vele? Bevallani, hogy ami van, az nem elég? Hogy szükségünk van megtartóra? A Megtartóra! Bevallani életünk elégtelenségét, s önmagunk erkölcsi csődjét?

Ez annyira régies, hogy már modern. Ez lenne a tiltakozás amiatt, hogy elvették tőlünk a Karácsonyt. Ez lenne az ellenkultúra a karácsonyi lázban: többé nem vagyunk hajlandóak szabadon lemondani önmagunkról. Mert aki engedi, hogy a Karácsonyt úgy ünnepeltessék vele, ahogyan az ma széles körökben dívik, az önként lemond saját hagyományáról, saját identitásáról, önmagáról. Ezért lehet belőle hülyét csinálni.

Protestáns lévén (mint tudjuk, a latin eredetű szónak két jelentése van: tiltakozni és megvallani) Karácsony este ismét tiltakozni fogok: ma este ismét elő fogom venni a Bibliát és ismét fel fogom olvasni a karácsonyi történetet.