A parókiális rendszerről

Köntös László

A fiam elment Pestre, az egyetemre, tanulni. Itt maradt a szobája. Egyszer a feleségem be akart menni, s meglepődve tapasztalta, hogy még az ajtó kilincse is le van szerelve. A fiam úgy gondolta, nem enged semmilyen illetéktelen behatolást az ő területére, még családtagnak sem. Hál’ Istennek, a fiunkkal nagyon jó a kapcsolatunk, s meg sem fordult a fejünkben, hogy valamilyen szülői beavatkozást igénylő „súlyos titkokat” rejteget az a szoba. Habár, másrészt, miért is ne lehetnének titkai?


Először meglepődtünk, de csakhamar rájöttünk: ez normális, s a fiunknak teljesen igaza van. Ezzel mindenki így van: kell, hogy legyen még egy lakáson belül is egy terület, egy zug, egy íróasztal, egy polc, egy fiók, ami csak a miénk, amihez senkinek semmi köze nincs, ami a mi ”felségterületünk”, ahova nem hatolhat be senki sem.

Ez a terület, akárhogy is, úgy működik, mint valamiféle kiterjesztett én, az identitásunk része. S ha valaki megérinti, a lelkünket érinti meg. S azt hiszem, így van ez minden családban, minden munkahelyen: legyen egy terület, egy feladatkör, egy jól körülhatárolható döntési szerkezet, amelyben csak én vagyok az illetékes. Oda ne nyúlkáljon bele senki sem, ne keresztezzék az akaratomat, ne tegyenek keresztbe. Ne matassanak az íróasztalomon, ne turkáljanak a zsebemben, ne hozzanak döntéseket helyettem. Tartsák tiszteletben a határokat, azt a fizikai területben is szimbolikusan testet öltő szellemi-lelki teret, ami én vagyok, s amelyben, szükségszerűen, az én akaratom kell, hogy teret találjon magának. Ha ez a terület elvész, megsérül, beszűkül, az énem sérül meg.

Ez teljesen normális. Azt hiszem, ennek megértése a másik tiszteletének az alapja. Ha viszont nem értjük, maradandó sérüléseket okozva tudunk átgázolni a másikon, legyen az családtag, munkatárs vagy kollega.

Valahol itt van a mi egyházunkban is évszázadok óta működő parókiális rendszer szívósságának a lélektani alapja. Van egy település, kisebb-nagyobb, ilyen-olyan, ahol van egy gyülekezet, amelyet egy lelkipásztor gondoz, s amely gyülekezetnek, noha az végső soron lelki valóság, mégis csak nagyon is kézzelfogható, földrajzilag is megragadható területe van. Van egy terület, van egy nagyon is konkrét embercsoport, amelyre egy gyülekezet, illetve annak lelkipásztora igényt tart, s nem szívesen veszi az illetéktelen behatolást. Mint ahogyan az is nehezen elhordozható, ha a gyülekezeti tagok „hűtlenkednek”, elcsatangolnak, s a lelkipásztornak tudomására jut, hogy valamely templomba járó gyülekezeti tagja, vagy a gyülekezet területén élő, amúgy formailag-jogilag a gyülekezethez tartozó állampolgár a szomszédba megy „egyházi szolgáltatásért”. Ezekből a kesze-kusza esetekből komoly feszültség keletkezhet, érthető okokból, akár a lelkipásztorok között is.

A parókiális rendszer évszázadokon keresztül nagyon jól működött. Innen nézve az egyház nem más, mint viszonylagos önállósággal működő, azonos szellemiségű és lelkiségű, azonos infrastruktúrában és formakultúrában működő öntevékeny csoportok kiterjedt hálózata. Isten iránti hálával mondhatjuk el, hogy a mi magyar reformátusságunk képes volt arra, hogy az egész országot behálózó infrastruktúrát hozzon létre, templomokkal, parókiákkal, lelkészi hivatalokkal, és –természetesen – az ezekre épülő élő gyülekezetekkel. Ezt a kiterjedt hálózatot, amely még ma is megvan, bármelyik mai párt, bank vagy nagyvállalat megirigyelhetné.

Ez a rendszer – éppen a mi református mivoltunkból is következőleg – a katolikus hierarchiát lebontva a viszonylagos gyülekezeti önállóság elvén és (lásd fent) lélektani alapjain működött. Sőt, azt kell mondjam, voltak a mi történetünkben olyan időszakok, amikor éppen a parókiális elven alapuló gyülekezeti önállóság védte meg az egyházat a hivatalos egyházzal szemben.

Ez a viszonylagos önállóság kiváltságos, kitüntetett szerepet és egyben óriási felelősséget is adott és ad a gyülekezet lelkipásztorának és presbitériumának. A lelkipásztor a gyülekezet identitásának alapvető hordozója, a református mivolt megfogalmazója, a viszonyítási pont a közösségi „mi” tudatban ( a „mi papunk” !). S ezt a szerepet úgy töltötte be, hogy a gyülekezeti közösség belső összetartó szövetévé a lelkipásztorral való személyes és folytonosan ápolt kapcsolat vált. A területi elven működő gyülekezet voltaképpen egy olyan, földrajzilag is jó körülhatárolható területen élő ember-csoport, amely csoportnak a tagjai személyes kapcsolatban vannak a csoport identitását kifejező lelkipásztorral. Ettől és ezáltal válik közösséggé.

Ebből viszont nyilván az is következik, hogy a gyülekezet állapota, belső összetartó ereje, identitása, önértékelése nagyban és meghatározó módon függ a lelkipásztori jelenléttől. Ha úgy tetszik, a református gyülekezet lelkipásztorfüggő, sok tekintetben.

Ez nagy áldássá válik, ha a lelkipásztor képes az adott közösség összetartó eszközévé válni, s nem csak magyarul tud, hanem tud kecskemétiül, bajánsenyeiül vagy banaiul. Sőt, azt kell mondjam, minél erőteljesebb a társadalomnak az egyházból való kivonulása, tehát minél kevésbé működnek a régi hagyományból származó automatizmusok, annál jobban felértékelődik a lelkipásztori jelenlét súlya.

Ugyanakkor ma már egyre nyilvánvalóbbak azok a külső társadalmi folyamatok, amelyeket jóformán semmilyen lelkipásztori jelenlét nem tud ellensúlyozni. S itt érkezünk el a mi örökölt működési modellünkhöz, a parókiális rendszerhez. A parókiális rendszer statikus társadalomra épült. Egy olyan társadalomra, ahol a helyi közösségek minimális változásokkal, de „újratermelték” önmagukat, ahol az emberek nem vándoroltak, ahol lakóhely és munkahely összetartozott, ahol valakinek az identitását az adta meg, hogy ő hova valósi, ahol a templom, mint a kiterjesztett közösségi én legfontosabb megtestesítője, „a mi templomunk” volt. Innen van talán az is, hogy némely ma már paptartásra képtelen gyülekezet, minden racionális mérlegelést félredobva, nekiáll temploma renoválásának. Mert ha a templom sérül, a hagyományos közösségi én sérül. Innen van az, hogy egymástól néhány kilométerre fekvő templomok hívei sem nagyon hajlandók arra, hogy a másik templomába járjanak rendszeresen. A templom a kiterjesztett én szerves része, s eljárni a „másikba” az identitás feladása lenne. Akik meg elmentek, otthagyták templomukat, legtöbbször nem keresték fel új lakóhelyük templomát. Sokan, mint egy régi ruhát, letették régi identitásukat templomostul, papostul.

Kialakult tehát egy országos infrastruktúra, a népegyház intézményi alapja, de közben az történt, hogy a „nép” elkezdett mozogni, s a népegyház alól kiment a nép. Nos, ennek a folyamatnak a kezelésére a parókiális rendszer már nem volt alkalmas. Ehhez a felgyorsuló folyamathoz az alapjában véve mozdulatlan parókiális rendszer már nem tudott alkalmazkodni.

Az lett a probléma, hogy az évszázadokon át viszonylagos önállóssággal, területi elven élő gyülekezetek (egyházmegyék, egyházkerületek) működésében a misszió fogalmába nem épült bele a gyülekezetköziség fogalma. Mindenki végezte helyben a maga dolgát, s a református keresztyén identitás meghatározó részévé egy konkrét helyhez, templomhoz, közösséghez, lelkipásztorhoz való kötődés vált.. Ennek következtében az erős helyi közösségi tudat nem épült bele csak egy halovány kontúrokkal rendelkező tág magyar református közösségi tudatba. (Igen, mi mindnyájan magyar reformátusok vagyunk, de ugyan mi köze mondjuk a hajdúböszörményi gyülekezetnek a mosonmagyaróvárihoz? Nagyon is sok, ami testvérkapcsolatokban meg-megnyilvánul, de messze nem az együttműködés szintjén.) A gyülekezet csak a helyi misszióban vált érdekeltté, de arra már nem igazán volt motivált, hogy a magyar reformátusság általános érdekeit nézze. Ezért aztán miközben elkezdett vándorolni a nép, a parókiális rendszer nem mozdult, s miközben a gyülekezetközi kommunikáció, ami a gyülekezetközi misszió alapvető eszköze lenne, nem működött, az emberek útközben elvesztek.

A régi területi elvhez való ragaszkodás, persze, alapvetően nagyon erősen beágyazódott érzelmi kérdés is. Hiszen éppen az egyház, éppen a templom, éppen a pap fejezte ki a lokalitáson alapuló identitást, és azt hiszem, ma, amikor minden változik, az egyháztól éppen azt várják sokan ma is, hogy az állandóságot, a régiséget képviselje. Ezért aztán a mi hagyományos egyháztagságunk maradéka nem mozdul, ragaszkodik templomához, a helyhez. Ezért is olyan nehéz ma a gyülekezetek valóságos helyzetéhez igazítani azoknak jogi státuszát. Érdekes, hogy míg az emberek be tudnak ülni autóba, hogy egy bevásárlóközpontba elmenjenek, addig alig-alig elképzelhető, hogy regionális templomközpontok jöjjenek létre. A régi parókiális rendszer működtetése tehát nem pusztán egyházigazgatásilag kezelhető racionális kérdés. Nem vagyunk vállalat. Éppen emiatt talán nem túlzás kimondani: a parókiális rendszer modernizációjára a mi magyar reformátusságunk mentálisan, lelkileg, habitusában csak korlátozott hajlandóságot mutat.

Ez érthető, s a fenti mondat nem részvétlen kritika. Sőt. Ha ezek a hagyományos egyházfenntartó rétegek nem tartottak volna ki, ma nem lenne református egyház.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a régi infrastruktúra működtetése egyre nehezebbé válik, s ha a jelenlegi tendenciák maradnak, könnyen elérkezhetünk addig a pontig, amikor ki kell mondani: ez a rendszer változatlan formában fenntarthatatlan. Ránk maradt egy infrastruktúra óriási ingatlanvagyonnal, amelynek egyre jelentékenyebb része immár halott, vagy haldokló, s egyre nagyobb energiákat emészt fel a fenntartásuk és működtetésük. Ez jóformán elhordozhatatlan terheket ró egyházunkra. Ez bizony irtózatos kényszerpálya, ráadásul nem az a fajta, amely ugyan nehéz, de lehet látni a végeredményt. Ez egy olyan kényszerpálya, amely felemészt.

Miközben tehát az egyik oldalon óriási energiákat fektetünk a régi rendszer működtetésére, addig a másik oldalon tízezrek válnak elérhetetlenné éppen a régi rendszer miatt. Miközben fáj, ha egy hívünk „elcsatangol”, és tényleg fáj, miközben a lelkipásztor beül az autóba, hogy négy-öt embernek istentiszteletet tartson, és jól teszi, addig a másik oldalon ott vannak a nagyvárosi tízezrek, akiket a parókiális rendszer nem tudott követni. S a nagyvárosi parókia nem azért nem érte el a tömegeket, mert a pap lusta, hanem azért, mert nem győzi. Több mint szembeötlő, hogy miközben mondjuk a dunántúli városok az elmúlt száz évben többszöröseikre duzzadtak, azonközben nem nőtt ezzel arányosan a helybeli lelkipásztori „munkaerő”. S a városi gyülekezetek sem nőttek a városi lakosság növekedésével arányosan. Egyszerűen azért sem, mert helybeli lelkészi hivatal már csak méreténél, a rendelkezésre álló lelkészi „stáb” nagyságánál fogva sem volt alkalmas arra, hogy a városokba zúduló tömegeket kezelje.

Az igazi kérdés az az, hogy miért nem tudtunk az elmúlt húsz évben ezen változtatni, s vajon reálisan, félretéve a nagy szavakat és a moralizáló álmodozást, van-e esélyünk a parókiális rendszer olyan modernizációjára, amely rugalmasabban alkalmazkodik a népességmozgáshoz? Ma már nyilvánvaló: míg múltunkban ez a rendszer sokszor bizonyult megmaradásunk alapjának, addig ma, a parókiális rendszer a maga zártságával, statikus és merev jellegével könnyen válhat egy olyan misszió gátjává, amelynek a lényege, hogy túllát a lokalitáson, a helyi érdekeken, és az összegyházi magyar református szempontokat teszi az első helyre. S a félreértések elkerülése végett: ez messze nem a parókiális rendszer lebontását jelentené, az öngyilkosság lenne. De a parókiális rendszer modernizációját, azt igen.

A rendszer megváltoztatása, főleg ami a nagyvárosokat illeti, komoly és joggal felemlegetett akadályokba ütközik. Ne kerteljünk, ezeket ki kell mondani. Az első és legnagyobb probléma, hogy egy új gyülekezetrész, netán új gyülekezet megjelenése új lelkipásztorral egy városban potenciális feszültségforrás. Erről sajnos van tapasztalatunk, amelyet nem szabad elhallgatni.

A parókiális elv nagyvárosi modernizációja messze nem a területi elv szétrombolását jelenti. Sőt, mint ennek az írásnak az elején személyes példával is jeleztük, a területi elv lebontása már meglévő és jól működő gyülekezetek integritását veszélyeztetné. A kérdés nem az, hogy területi elv, vagy sem, hanem az, hogy meddig terjed a terület? A mi egyházunkban az egyházközségek a közigazgatási település nevével határozták meg önmagukat. Nincs olyan egyházközségünk, amelynek a tulajdonneve valamilyen bibliai megalapozottságú „fantázianév” lenne. Van Siloám Otthon, meg Nefelejts Árvaház, de nincs Siloám (stb.) egyházközség. E mögött az a történetileg kialakult népegyházi jogos feltételezés húzódott meg, hogy egy egyházközség képes „lefedni” egy adott település egészét, s ebből következőleg az is, hogy egy egyházközség „joghatósága” természetszerűleg kiterjed az egész közigazgatási településre. De vajon mi történik akkor, ha az új történeti fejlemények eredményeként ez az elv már nem működik, s az adott egyházközség immár képtelen arra, hogy a megduzzadt közigazgatási település szolgálatát ellássa? Ez a mi mai kihívásunk.

Látva ugyan a gondokat, amelyeket egy ilyen átalakítás okozhat, mégis azt kell mondanunk, ha ezt nem tudjuk meglépni, s minden marad a régiben, már eleve lemondunk annak a lehetőségéről, hogy a városokba özönlött tízezreket bármikor is elérjük.

Persze, ehhez gyorsan hozzá kell tennünk: a nagyvárosi misszió szerkezeti megoldása sem lesz csodaszer. Ha a nagyvárosi tömegek meg akarták volna keresni templomukat, megtalálták volna. Ezért, ha jogosan kritizáljuk is a régi rendszert amiatt, hogy nem tudta követni a migrációt, addig azt is ki kell mondani, hogy a vándorló tömegek sem mutattak nagy hajlandóságot, hogy odahagyott templomuk helyett az újat megtalálják. A költözést inkább arra használták fel sokan, hogy engedve az ideológiai nyomásnak, megszabaduljanak az egyháztól, hogy aztán amikor valamilyen „szolgáltatásra” van szükségük, újra megtalálják.

Ami a nagyvárosokat illeti, az szerintem álkérdés, hogy új gyülekezetrész, vagy új gyülekezet. Mindkettő működhet jól, s mindkettőből kialakulhat akár még háború is. A lényeg az együttműködés, a jól körülhatárolt felelősségi és döntési kör, amely, igenis, jól körülhatárolt területben ölt testet. A kérdés sokkal inkább az, hogy mentálisan, habitusunkban, testvéri együttműködésben vajon eléggé érettek vagyunk-e egy ilyen helyzet kezelésére? Mi történetileg arra lettünk „szocializálva”, hogy statikus helyzetekben helytálljunk, s arra kevésbé vagyunk felkészülve, hogy közben minden megindult körülöttünk. Még a híveink is. Akárhogy is, az embereket ma már nem lehet megkötni, számonkérni, az egyháznak semmiféle végrehajtó hatalma nincs arra nézve, hogy ki, miért, hova, sőt, a régi rend már annyira feloldódni látszik, hogy elindult a felekezetek közötti átjárás is, s az emberek egy része egész egyszerűen oda jár templomba, függetlenül attól, hogy minek keresztelték, ahol jól érzi magát, ahova a családi, baráti, munkahelyi stb. kapcsolatai vonzzák. Akárhogy is, kialakult egy, a régi statikus rendet feloldó dinamizmus, amelyet már alig lehet a régi módon kezelni. S nemcsak a még meglévő keresztyén társadalom földrajzi mozgásában, hanem gondolkodásában, lelkiségében is. Ezt nevezhetjük akár belső egyházi pluralizmusnak is. Sokfélék vagyunk, s hovatovább a gyülekezeti csoportok szerveződése nem csak területi elv szerint működik, hanem lelkiség szerint is. Ezt ugyancsak nehéz a mi régi beidegződéseink szerint feldolgozni. Egyszer Amerikában meglepődve láttam, hogy az egyik városban egymástól mintegy kétszáz méternyire két presbiteriánus gyülekezet van. Az első kérdésem persze rögtön az volt, hogy miként tudnak ezek békében meglenni egymás mellett? Nos azért, mert az egyik ilyen volt, a másik meg olyan. Az egyik hagyományos presbiteriánus egyház, a másik már a nevében sem viselte a presbiteriánus jelzőt, noha jogilag, természetesen a presbiteriánus egyház része volt.

Azt hiszem, a jövő egyik nagy kérdése, hogy erre a teljesen új helyzetre fel tudunk-e készülni, érettek vagyunk-e rá.? Mind mentálisan, mind az együttműködés szintjén, mind olyan szabályozórendszerek kialakításának a szintjén, amelyek egyszerre biztosítják a rend és a rugalmasság ma már elengedhetetlen követelményeit.