A nő, az antikarrierista

Jakab-Köves Gyopárka

    Miért van az, hogy nagyon sok nő szívesebben dolgozik beosztottként, mert nem szereti felvállalni a vezetőséggel járó felelősséget? Ha viszont rábízzák egy harminc főnyi óvodáscsoport felügyeletét, az ezzel járó felelősséget minden különösebb gondolkodás nélkül felvállalja? S miért van az, hogy mindez a férfiaknál pont fordítva működik? Hogy szívesen élére állnak egy cégnek, egy hivatalnak, egy munkacsoportnak, egy falunak, egy katonai ezrednek, de harminc ovistól megijednének?
    Ilyen és hasonló fifikás kérdések merültek fel bennem egy új könyv kapcsán, ami éppen ezt a kérdéskört járja körül. Nevezetesen, miért nem kerül több nő a vezetői szintekre, holott a politika egyenesen elvárná, hagy javuljanak a statisztikai mutatók e tekintetben?


    Amikor a nők és férfiak különbözőségét taglaló tudományos munkákról hall az ember, először mindig azon csodálkozik el, vajon miért van ezekre egyáltalán szükség? Tapasztalati tényként, amolyan magunkkal hozott ősaxiómaként kezeljük, s a mindennapi konyhapszichológiánk mindenféleképpen megerősíti azt a tudást, hogy a férfiak és nők alapvetően különbözőek, és tudjuk azt is, miképpen, miben. Ha ugyanakkor végiggondoljuk, mi a média, a közbeszéd, a politika stb. véleménye a kérdésről, azon nyomban azt kérdezzük: hogy tudott ez egyáltalán megjelenni? Hogyhogy nem cenzúrázták, égették el a város főterén egy óriásmáglyán, tették tiltott fekete listára? A feminizmus elvetése ma olyan bűnnek számít, mintha valaki meg akarná kérdőjelezni a filoszemitizmust, vagy a tolerancia mindenekfölöttiségét. A feminizmus megkérdőjelezése ma szentségtörés, demokrácia-káromlás, sötét (sőt: fekete) konzervativizmus.
    Pedig ha végigkövetjük a feminizmus céljait, valamint a működésének évtizedei alatt véghezvitt eredményeket és pusztításokat, megállapíthatjuk, hogy a feminizmus mozgalmát kifejezőbb lenne maszkulinizmusnak nevezni. Céljai és hatása ugyanis éppen az, hogy az élet majd minden területén el akarja törölni a határokat nők és férfiak között. A munkában a nőket egyenrangúakká kívánja tenni a férfiakkal. A kérdés azonban nemcsak az, hogy tudja-e, ugyanúgy felmerülhet az is: akarják-e ezt a nők?
    A kanadai Susan Pinker könyve azt bizonyítja, hogy a nők köszönik szépen, nem akarják. Nem akarnak vezetők lenni, sőt nem akarnak férfimunkát végezni, többségüket igenis nem érdekli sem az autószerelés, sem a mélyépítés, sőt a traktorvezetés sem.
    Józan hangok már egy ideje jelen vannak mind a szociológiában, mind a pszichológiában. 2006-ban jelent meg magyarul Simon Baron-Cohen könyve Elemi különbség. Férfiak, nők és a szélsőséges férfiagy címmel, amely azt bizonyította kutatási eredmények egész arzenáljával, hogy a nők és a férfiak igenis különbözőek. A könyv tudományos alapossággal írja le azt a biológiai különbözőséget, amely elvezet különböző magatartási formáinkhoz, s amelyet röviden leegyszerűsítve úgy jellemezhetnénk: a nők agya jobban teljesít az empátia és a kommunikáció terén, a férfiagy ezzel szemben a rendszerezésben jobb. Az Elemi különbség minden várakozásommal ellentétben nem lett botránykővé, s ez mással nem magyarázható, minthogy meglehetősen tudományos, tárgyilagos, sőt kimondottan unalmas olvasmány.
    Susan Pinker eddig csak angolul olvasható könyve, a The Sexual Paradox* ugyanennek az alaposságnak, a részrehajlás nélküli tudományos igényességének köszönheti eddigi pozitív fogadtatását. A régebben gyermekpszichológusként tevékenykedő szerzőnő a következőképpen határozza meg a „nemi paradoxont”: „azok a tehetséges nők, akiknek széleskörű választási lehetőségük van, nem azt az életutat járják be, mint a környezetükben élő férfiak. Még ha minden akadály megszűnik a számukra, akkor sem úgy viselkednek, mint a férfiak klónjai.”
Mindazonáltal semmi nem utal arra, hogy a nők intellektuálisan alulmaradnának a férfiakkal szemben. Legújabb felmérések szerint az Egyesült Államok főiskoláin a lányoknak jobb matematika-jegyeik vannak, mint a fiúknak, mégis kevesebben jutnak el tőlük a természettudományok, vagy a mérnöki foglalkozások valamelyikébe. Ezzel szemben a fiúk jóval rosszabbul teljesítenek az iskolában: Az Egyesült Államok egyetemein a férfiak alulreprezentáltak, mégis a későbbiekben jól láthatóan elérik a nőket a karrier és jövedelem tekintetében.
Következtetésként elmondhatjuk: A nők mindenre képesek, ha akarnak. De miért nem akarnak olyan sok dolgot? Miért engedik át az elsőbbséget a férfiaknak? Mert alapvetően másképp működnek, mint a férfiak, mondja Pinker. Míg a szociológia emberképe - amelyen a klasszikus feminizmus is alapszik - nem tesz különbséget a nemek lelki adottságaiban, addig a szerzőnő igenis bizonyos sorsszerű különbségeket lát.
Már a gyermekkorban megmutatkoznak a jellegzetes eltérések: egy tanulmány, amely negyedik osztályosok futás közbeni gyorsaságát vizsgálta azt bizonyította, hogy a lányok lassabban tették meg a megadott távot, ha másokkal kellett megküzdeniük, s gyorsabban, ha egyedül. A fiúk ezzel szemben gyorsabbak voltak a versenyfutásban, mint a magányos menetben. Számos más megfigyelés bizonyítja a fiúk versenyszellemét, és a lányok averzióját a versennyel szemben.
    Felmerül ugyanakkor minduntalan a kérdés, mennyit számít ilyen esetekben a nevelés? Nem lehetséges-e, hogy eleve arra neveljük és szocializáljuk gyermekeinket, hogy megfeleljenek a nemük szerinti elvárásoknak? A kutatások azt támasztják alá, amit szülők minduntalan észrevesznek cseperedő gyermekeiken. „Miért csak az autókkal foglalkozik ez a gyerek, mikor soha nem hívtam fel rá a figyelmét”, kérdezi a csodálkozó édesanya, miközben kisfia elmélyülten tologat egy kisautót. „Ez a kislány egész nap öltözködik, pedig tőlem biztosan nem ezt látta” – mondja egy másik tollászkodó kislányára mutatva. Egészen korai megfigyeléseket is végeztek újszülöttekkel, s már náluk is megmutatkozott az eltérő érdeklődés. A fiú újszülöttek jóval többször irányították figyelmüket egy kiságyuk fölé rögzített, mozgó gyermekjátékra, mint ahogy a kislányok. Nemzetközi összehasonlítások szintén azt bizonyítják, hogy a férfiak jóval inkább dolgok, tárgyak iránt érdeklődnek, a nők ezzel szemben az emberek iránt, amely végül aztán a pályaválasztás eltérő preferenciáihoz vezet.
Az eltérő érdeklődési irányokat a pszichológusok szerint az agyat érő hormonális hatások határozzák meg. A férfiaknál jóval nagyobb arányban jelen lévő tesztoszteron tehet róla, hogy ők, mint az erősebbik nem, harciasabbak, szívesebben kockáztatnak és tudatosabban vállalják a hatalmat is. A versenyhelyzetben emellett növekszik az adrenalinszintjük, a legtöbb nőnél hasonló helyzetben ugyanez csökken. A gyengébbik nemnél nagyobb szerepet játszik az oxytocin, amely az empátiáért és odafigyelésért felelős. A nők jóval több beleérzőképességgel rendelkeznek, mint a férfiak, ami nyílván előny embertársaikkal szemben, ám hátrány a konkurencia-harcban.
A nők harmónia iránti igénye anyagi helyzetüket is befolyásolja: Egy kísérletben egy feladat megoldása után megkérdezték a résztvevőket, hogy három dollárt megfelelőnek tartanak-e a végrehajtás díjazásául. Kilencszer több férfi, mint nő mondott nemet. A nők sok esetben visszariadnak attól, hogy saját javukra alkudjanak, állapítja meg Pinker, ami a munkahelyeken jelentős nagyságú eltérésekhez vezet a jövedelmek tekintetében.
    Ismerünk ugyanakkor férfias nőket, illetve olyanokat, akik a legextrémebb férfifoglalkozásokban, erősportokban, kemény helyeken is kitűnően helytállnak. Ők felborítják ezt a szép elméletet? Pinker úgy véli, az ő esetükben „a kivétel erősíti a szabályt” elve érvényesül.
A legtöbb „tipikus” nőnek ugyanakkor azt ajánlja Pinker, hogy gondolja át, valójában egy férfiak által meghatározott, agresszív munkakörben jól érzi-e magát. Számos olyan esetet ír le, ahol vezető pozícióban, vagy technikai jellegű foglalkozásban sikeres és férfiak által akceptált nők végül odahagyták állásukat, hogy átváltsanak egy „gyengébb” tevékenységi körre. Különösen érdekes ebben az összefüggésben egy statisztika, amely a fizikusnők arányát mutatja be. Kanadában, Japánban és Németországban ezen a területen a nők aránya 5% körül van. A Fülöp-szigeteken, Thaiföldön és Törökországban, azaz olyan országokban, ahol a nőket csak félig-meddig emancipáltnak tartják, ugyanez az arány 30-37% körül van. A feminista logika szerint ezzel szemben a modern nyugati államokban lenne elvileg több nő a „férfimunkákban”!
Pinker a következőképpen értelmezi ezeket a számokat: A szegényebb országokban a nőket a szükség sokkal inkább eljuttatja a technikai jellegű foglalkozásokig, mivel ezeket jól megfizetik. A gazdagabb országokban ezzel szemben megtehetik a nők, hogy szabadon, inkább a nőiesebb „alapkompetenciák” irányába döntsenek a munkaválasztás során. A szerző szerint ez valójában örömhír: „Az a lehetőség, hogy saját vonzalmunkat kövessük, és ne azt tegyük, amit mások előírnak, ez a szabad társadalom jele.” Ez azok számára is intő lehet, akik a nőket misszionáriusi dühvel igyekeznek bekényszeríteni a karriercsinálás mókuskerekébe.
A kemény férfias viselkedés nem lehet mindennek a mércéje, mondja Pinker. Aki fontosnak tartja a nők nagyobb arányú részvételét a munka világában, annak másképp is kedveznie kell a nők felé. Hosszabb gyermeknevelési szabadságok után is meg kellene nyitni számukra a felemelkedés lehetőségét, a túlórázásokat meg kellene szüntetni náluk – és szerénységük ellenére is tisztességes jövedelemben kellene őket részeltetni.
    Mert hiába próbál egy nő férfias logikával, tudós buzgalommal és alapossággal körbejárni egy témát, azért csak nő marad, azaz idealista, s végül könyvét az óhajok szintjén, nem pedig a radikális társadalomszemléleti váltásban fejezi be. Susan Pinker tehát nő marad ebben is, mert a nő – az mégiscsak nő, és nem valami Marx-Engels, Max Weber, vagy Jürgen Habermas.
*Susan Pinker: The Sexual Paradox. Men, Women, and the Real Gender Gap. Scribner 2008