A Dunántúli Egyházkerület kommunikációja

ifj. Kuti József

2007-ben, 2008-ban, a közegyházi választások előtt lelkészi-baráti körben sokat beszélgettünk egyházkerületünk aktuális állapotáról, a lehetséges utakról, az elvégzendő feladatokról. A sok téma között szerepelt a címben felvett kerületi kommunikáció is. Maga az a tény, hogy az akkor írt vitaindítót kerületi honlapon lehet publikálni, jelzi: ezen a téren (is) gyors változásokat hozott a tisztújítás.
A magam részéről e 2008-ban írt szöveggel (állapot-felméréssel) köszöntöm a kerületi honlap „Publicisztika” rovatát, mintegy előre igenelve és üdvözölve azt. Remélem azt is, hogy e visszatekintés által érzékelhetővé válik a megtett út, s ellenőrizhető lesz annak iránya és kívánatos mértéke.

    Állapot-felmérés 2008-ból:

    „Ha a Dunántúli Egyházkerületet önálló egységként értelmezzük, ezzel feltételezzük azt is, hogy van saját, belső kommunikációja. Ugyanez a tétel más hangsúllyal: olyan szinten és színvonalon létezik a Dunántúli Egyházkerület mint önálló egység, amilyen szinten és színvonalon működik saját, belső kommunikációja.
    Ezt a belső kommunikációt két részre osztom: hivatalos kommunikációra és közbeszédre.

    A hivatalos kerületi szintű kommunikáció áll egyrészt a hivatalok, a püspöki hivatal és a lelkészi, esperesi, intézményi hivatalok kommunikációjából. Ez megítélésem szerint jól működik: korrekt, gyors, a hivatalos ügyeken túl a szimbolikus levelezésnek – ünnepi köszöntések, születésnapi jókívánságok – is teret biztosít.
    A hivatalos kerületi alkalmak kommunikációja már problémásabb. A kerületi istentiszteletek meglehetősen egyformák, patetikus légkör, püspöki igehirdetés, prófétai szigorúság és ítélethirdetés, az orgonaszót a karból trombitaszó erősíti (Harmonia Caelestis). A kerületi testületi ülések szintén egy kaptafára készülnek, itt azonban nem a patetikus hangnem a jellemző, hanem a mikszáthi vármegye-szag. Sok beszéd, kevés érdemi kommunikáció, sablonossá váló jelenetek ismétlődése. A derű és az unalom fura elegye.

    A kerületi kommunikáció másik része a közbeszéd, ezen belül a kerületi média, valamint a közös alkalmak.
A kerületi média egy elemből áll (tehát médium), a Dunántúli Ref. Lapból. Szerkezete egyszerű: első lap: Márkus, harmadik lap: Steinbach, köztük egy esperes, a többi rész kiadó. Feltételezem, a cikkek 95 %-a felkérésre készül, azaz nem árasztják el a szerkesztőséget az írások, elemzések, tanulmányok. Valamiért a Dunántúl nem érzi, hogy közös dolgait ezen az orgánumon keresztül kellene megvitatnia. (Valószínűleg ez az oka annak is, hogy nem kényszeríti ki egy kerületi honlap létrehozását sem.)
Közös alkalmak - vannak-e ilyenek?  A REND – idei harmadik alkalmával – lassan bevonul a „dunántúli kegyességbe”, ám hatása még nem-igen érződik. Biztosra vehető azonban, hogy az állandósulni látszó fesztivál-jelleg, a magas résztvevői létszám és a színvonalas kulturális és lelki programok frissítő színt hoznak a kerületi kommunikációba.
További kerületi közös alkalmak: lelkésztovábbképzés – ez jelenleg nincs, helyette van a monoszlói tanulmányi konferencia –, gondnoki konferenciák, Durle-találkozók. Mindez olyan kevés és olyan kevés embert érint, hogy bár kerületi „beiskolázásúak”, kérdés, hogy közös programnak tekinthetők-e. Ezek közül egyébként a gondnoki konferenciák a Dunántúli Ref. Lap szerkezetét követik, kiegészítve Kuti Csabával; Monoszló és Mór kötetlenebb, több érdemi és baráti beszélgetéssel.

Ez a körkép – meglátásom szerint – azt mutatja, hogy a Dunántúlt illetően leginkább hivatali kommunikációról lehet beszélni, de arról, hogy a Dunántúli Egyházkerület mint önálló szervezeti egység, önmagán belül, érdemi módon, az egész szervezetet áthatóan kommunikálna, azt semmiképpen sem. Ez annál inkább érdekes, mivel a dunántúli református identitás mint olyan – lelkészi szinten – mindenképpen létezik. A „kerületi hallgatásnak”  több oka is lehet. Például a kommunikációs alkalmak hiánya, hogy ti. a Dunántúl tulajdonképpen nem nagyon találkozik önmagával. A másik, hogy a kommunikáció más szinten folyik: gyülekezeti, regionális vagy egyházmegyei, baráti vagy egyesületi szinteken, így a Dunántúlnak nincs igazából szüksége még egy kerületi kommunikációs szintre is. A harmadik a lustaság és a közöny: „Kérődző kedves bivalyokra gondol a tej s megalszik” (Kányádi után Szentpály-Juhász Imre)
Ha azonban azt nézzük, hogy a kerület munkája milyen mértékben határozza meg a dunántúli reformátusság életét, hogy mennyi minden dől el kerületi szinten, akkor azt kell mondjuk, hogy ennek arányában mégiscsak szükség lenne érdemi kerületi közbeszédre: elemzésekre, ötletekre, kérdésekre és kritikára, s mindezek megemésztéséhez sok-sok humorra.”