Figyelemreméltó cikksorozatot közölt a Heti Válasz az elmúlt hetekben, ezeket itt, itt, itt és itt olvashatjuk.
A cikkek többször hivatkoznak a katolikus püspöki karnak az újpogányság ellen megfogalmazott körlevelére sőt, a Heti Válasz október 29-i, „reformációi” számában Jelenits István római katolikus szerzetes-tanár ad határozott, biblikus választ a fenti társadalmi jelenségre.
Egy – null. Mert ami szemmel láthatóan hiányzik a cikkekből, az a református egyház e kérdésben kifejtett álláspontjának, bibliai alapú tanításának és elhatárolódásának, - Horribile dictu! – hitvallásának az idézése.
Hogy ez miért történt így, nem tudom, de van róla némi sejtésem.
Hogy sejtéseim előtt valamit mégis visszavegyek református birtoklásba, jelzem, hogy a cikksorozatot döntő részben a református Ablonczy Bálint jegyzi. Egy – egy.
És most a sejtésekről!
Annak, hogy a Heti Válasz nem idézte a témában a református egyház tanítását, egyik oka lehet, hogy a református egyház nem hallatta ebben a kérdésben elég élesen a hangját. Én magam nem is emlékszem ilyen nyilatkozatra és egyházunk honlapján sem találtam erről semmit.
A másik sejtésem, a rosszabbik, hogy református egyházunk ezen a téren meglepően színes képet mutat. Nyilván sokan vannak, akik – biblikus alapon - elutasítanak minden vallási szinkretizmust, ősmagyar valláshoz való visszatérést, sámándobot és fehér ló áldozást. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy bizonyos református rétegek – templomba járó egyháztagok és lelkészek is! – rezonáltak erre az új hangra és nem kezdtek el csuklani, amikor Jézusról mint pártus hercegről, az ószövetséget helyettesítő ősmagyar vallásról, vagy karácsonyról hallottak a magyar csillagos égen. Sok református hallgatja szívesen Pap Gábor - Pap László ószövetséges teológiai professzor fia! -, Papp Lajos, Molnár V. József és az e témakörben megszólaló előadók beszédeit. Vagyis református egyházunk az ősmagyar reneszánsz kérdésében nem-igen találja a közös, pláne nem a biblikus hangot.
Pedig a történet talán nem annyira bonyolult.
Ez az egész ősmagyarkodás egy jól irányzott ellenkultúra a nemzeti hagyományokban és a vallásosságban funkcionális analfabétának bizonyuló bal-liberális kormányzattal és értelmiségi hangadóival szemben. Ugyanaz a jelenség, mint amikor 200 évvel ezelőtt a magyarul alig tudó arisztokraták magyaros ruhát húztak és csárdást kezdtek el táncolni a németesítő Habsburg birodalom ellen. Vagy amikor 40 évvel ezelőtt a városi értelmiségi fiatalok parasztinget vettek a farmer fölé és táncházakba tömörültek, meg Erdélybe kezdtek járni a kockafejű agitproposok és KISZ-titkárok elől. Immun-reakció. A különbség abban áll, hogy a mai ellenakciónak markáns vallásos jellege van. Itt kell pontosan látni és fogalmazni, s nekünk, reformátusoknak – Sola Scriptura! – itt kell radikálisan biblikusnak lennünk!
Az, hogy valaki 2009-ben tarsolyt húz a nadrágszíjára, íjászkodni (a haladó lovas-íjászkodni) kezd, hogy a honfoglaló magyarok életéről, vallásáról olvas: kulturális kérdés. Énekelhetne XVI. századi históriás énekeket, járhatna néptáncra, olvashatna Ottlikot, de ő ehelyett, vagy emellett most épp az ősmagyarok felé fordul. Mindez lehet nagyon frissítő, megtermékenyítő, erősíthet összetartozás-érzést, öntudatot, de megmarad kulturális kérdésnek.
Azt azonban egy református fülnek azonnal meg kell hallania, amikor egy kultúra vallásos jelleget ölt, amikor át akarja írni, meg akarja húzni a bibliai tanítást. És ha a református fül ezt meghallja, akkor a református szájnak meg ki kell mondania, hangosan és érthetően: sem elvenni nem lehet a Szentírásból, sem hozzátoldani. De még mellérendelni sem! Nem helyettesíthető az Ószövetség a honfoglaló magyarok vallási hagyományaival. Értelmezhetetlen és elfogadhatatlan az ember Jézus zsidó származásának megkérdőjelezése. Az meg, hogy pártus, vagy magyar lett volna, primitív és nevetséges képzelgés. Isten nem a csillagos égen és nem is a festett templomkazettákon, nem a számmisztikában és a szómágiában jelenti ki Önmagát, nem a népmesékből vagy a sámándobok dübörgéséből ismerhetjük meg Őt, hanem egyedül a Szentírásból. És legfőképpen: nincs más út Istenhez, főleg egy már keresztyénné lett nép számára, mint Jézus Krisztus.
Úgy gondolom, ezen a téren az ószövetségi próféták, vagy Pál apostol szókimondása és indulata a követendő példa:
„Ezt mondta nekem az Úr Jósiás király idejében: láttad, hogy mit művelt az elpártolt Izráel? Eljárt minden magas hegyre, minden bujazöld fa alá, és ott paráználkodott! ... Ismerd el bűnödet, hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat! Futkostál utaidon az idegenek után minden bujazöld fa alá! Csak az én szavamra nem hallgattatok – így szól az Úr.” (Jer 3: 6, 13.)
„Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akiknek szeme előtt úgy írtuk le Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg? ... Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, azt most testben akarjátok befejezni? Hiába tapasztaltatok ilyen nagy dolgokat? Ha így volna, valóban hiába.” (Gal 3: 1, 3-4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése