Hang a szivacsfalon túlról

Jakab Bálint
Miért vagyunk mi (így kollektíve!), lelkipásztorok sok tekintetben olyan passzívak? – ezt a korántsem költőinek nevezhető kérdést tette fel néhány keserű tapasztalat birtokában egyik egyházi elöljárónk, aki a szivacsfal effektussal írja le az elpazarolt energiák miatti hatékonysághiányt. Mielőtt megkísérelném a választ, látszólag messze kanyarodom egy történet erejéig.

Gyerekkoromban élményszámba mentek a falusi focimeccsek. Nemcsak esemény voltuk miatt, meg hogy olykor-olykor miccset is lehetett venni, hanem mert olyan sztereotípiáknak lehettek beteljesülési terepei, amelyek egy zárt közösségben mindenki által ismertek voltak. Mindenekelőtt ismerte mindenki a játékosok képességeit, de cserére ritkán adatott lehetőség, mert korlátozott volt a létszám. Vártuk már a csetlő-botló csatár áleséseit, a bíró döntései ellen morgolódó középpályás aranyköpéseit, a lucskosra izzadó jobbszélső csatakosságát. A tudjuk, ki mire képes felállás semmit sem vont le a meccs izgalmából. Ugyanakkor vérségi, szerelmi, szomszédi, baráti összefonódások révén hiányosságaikkal is azonosult a közösség a csapattal. Mert hát a csapat mi voltunk. Öregek, akik kampósbottal bicegtek el a pálya széléig, fiatalok, akik szerettek volna játékosok lenni, miközben elsettenkedtek a szél lobogtatta lányosszoknyák közelébe. Ebbe a megszokottságba beledörögtek olykor a pályával szemben lévő téesz istálló állatgondozói, akik tehénszaros gumicsizmáikban a ganéhányó villára támaszkodva adtak nyomatékot olykor szimpátiájuknak a pálya szélén. Nem is nagyon lehetett ilyen meccseken az ellenfél amúgy is gyér szurkolótáborát hallani, s a bíró sem osztogatott sűrűn sárga lapot, amikor optikushoz utasították a helyzetek jobb megítélése végett. Nekünk, gyerekeknek mégis az az egy-két örök elégedetlenkedő szolgáltatta az élményt, akik bekiabálásukkal és fél négyzetméteren megtett mozgásaikkal érzelmeikben játszották a mecset. Ők tudták mindig a megoldást, a hol kellene állni, hogyan kellett volna rúgni mikéntjét, de a pályára legfeljebb akkor léptek, ha a meccs szünetében kapura lehetett rúgni a tizenhatoson belülről. Csak úgy időtöltésként, míg a félidő kezdetét ismét fújta a bíró. Aztán alig tizennégy évesen, legfiatalabbként bevettek a csapatba (fényképek vannak róla), voltam vesztes bekk, rohanó középpályás és mesterhármast rugó csatár, ahol meg kellett tapasztalni, hogy a pálya széléről látszó igazságok ott bent egészen másképp néznek ki.
A kérdést, miszerint, miért passzívak annyira a lelkészek, onnan igyekszem megválaszolni, ahol immár több mint másfél évtizede játszom nemcsak különböző posztokon (nem egyházi rangok ezek!), hanem néha egyedül védőt játszva, rohanva, a gólt rúgni, sikereket elérni, de néha legalább a labda megtartás vágyával, nem is a szép játék illúziójáért, hanem a győzelem reménységével – sok kollégához hasonlóan -, azon a pályán, amelynek református egyház a neve. Kevésszer adatik meg, hogy a pálya szélén álljak, olykor érzelmeimben külsősként lejátszani azt a meccset, amelynek nemcsak stratégiáját, hanem ideális játékos keretét magam állíthatnám össze.
Nos a felvetett kérdésre először is illetlen módon válaszoljak egy kérdéssel: miért ne lennének passzívak a lelkészek? Ha már lehetnek; minden következmény nélkül. Egy olyan közegben, ahol a teljesítményt nem jutalmazzák, annak hiányát pedig nem szankcionálják idő (és lélek) kérdése a passzivitás megjelenése. Egy közepes mennyiséget írogató, vagyis szellemi munkát legalább a betűkopácsolás szintjén végző lelkipásztor egész éves munkája nem kap annyi anyagi megbecsülést egyházi lapoktól, mintha egyetlen négyoldalas recenziót sikerül elhelyezni egy ismertebb irodalmi lap hasábjain, amelyek közismerten helyzetükből adódóan nem lubickolnak bőségben. Az elismerés valamilyen formáját ösztönzőként régóta bevezették az élet számos területére. Nyugaton és keleten egyaránt. Nyugaton a legújabb korban kockázati részesedés formájában, azelőtt világos kritériumok alapján megállapított anyagiakkal. Keleten ahol erre nem tellett, legalább különböző méretű, színű, s ezzel annak erkölcsi súlyát is jelző kitűzőket vertek, amelyeket szalagra akasztva nagy külsőségek között tűztek az elismerés vagy éppen ösztönzés jeléül neves és névtelen emberek hajtókáira. Ezek a bármelyik térfélen levő megoldások bár különböző értéket képviseltek, de hasonló üzenetet hordoztak: fontos vagy ember az eszmének, népnek, vagy éppen a cégnek. Hány visszajelzése van egy lelkipásztornak – csak egyet említek! - igehirdetése minőségét vagy minősíthetetlenségét illetően különös tekintettel arra az ekléziológiailag legfontosabb tényre, minthogy az Ige egyháza lennénk?
Vannak azonban a passzivitásnak történelmi gyökerei is. Itt nem a nemzeti történelmünkből ismert passzív ellenállásra gondolok, hanem az ún. rendszerváltás előtti időkre, amikor az egyházban sok kezdeményezés, vélemény a felsőbb egyházi hatóságok szemében nem számított „jó pontnak”. Békés éveim falusi papmagányában volt időm olvasgatni az egyházmegye iratait. A legérdekesebbeket az 1949-57 közöttieket lapoztam át aprólékosan. Tanulságos volt különösen annak fényében, hogy akkoriban még beszélgethettem személyesen olyanokkal, akik résztvevői voltak ezeknek az időknek. Valami nagyon elveszett 1956-57 után, ami addig megvolt, és elfogadottá lett az új paradigma: a tojás maradjon meg tojásnak, ha csibét akarunk, majd kikölti a kotlós. A jó lelkész az volt, akinek nem volt a hivatalostól eltérő véleménye, nem fogalmazott meg fenntartásokat. Akkortól ezek az attitűdök paripát, akarom mondani, parókiát és pénzt értek. Ez a több évtizedes szocializáció itt kísért. Hát volt példa az utóbbi húsz évben is, hogy informális felépítményekre rákérdezők akkor vették észre, hogy mekkora darázsfészekbe nyúltak, amikor személyes sérelmekkel kellett szembesülniük. Mert az objektivitás nehezen válik le az érzékenységről. Ezért a jövőbeni kockázata túlontúl nagy annak, hogy ne a passzivitás felé nyomja a személyességet felvállalni nem akaró lelkipásztort.
Gyanítom, hogy összefüggés van a közösségi tudat hiánya és a passzivitás között. Az individualista gondolkozás, ha nem kapja meg az egyházban, mint közösségben az ellenpólusát, ugyanúgy fog viselkedni a körön belül, mint azon kívül. S mivel a rendszer úgy épül fel, hogy egy lelkipásztornak kongregacionalista egyházfelfogással vígan el lehet éldegélni a zsinat-presbiteriánus címke alatt, ösztönzést nem érez sem a szolidaritásban, sem a munkamegosztásban, sem a közösség kosarába való szellemi vagy anyagi eszköz bedobásában. Ez esetben a probléma valahol a neveltetésben keresendő, amely nem biztos, hogy csak a szülői házat, hanem a lelkészként kibocsátó intézményt is minősíti. Vagy pedig, és ez az, ami külön elemzést megérne, a „rendszerben” van a hiba. Ugyanis ha aránytalanul nagy része a rendszerben lévőknek passzivitásban él, nem biztos, hogy a felelősség egyoldalúan csak személyi. Más rendszerekkel való összehasonlításból bizonyos következtetéseket erre vonatkoztatva le lehetne vonni. Analógiának talán használható a mögöttünk hagyott (?), személyes tapasztalatokkal és közvetlen tanulságokkal szolgáló utóbbi néhány évtized társadalomtörténete.
És még sok oka van a passzivitásnak: egyszerűen a lustaság, mely legújabb köntösében félegészségnek számít, aztán a kompetencia hiány, az érdektelenség és a megmagyarázhatatlanság, hogy csak. Ez utóbbihoz egy adalék: néhány éve egy tanulmányi napon az ifjúság érdektelenségének témája kapcsán egy szituációs játékban döbbentem rá, hogy létezik a „csak”. Egyik teológiát végző, amúgy nemzetközi cégnél dolgozó és tréningeken részt vevő alakította zseniálisan az érdektelen fiatalt. Több lelkész próbálta „feltörni a diót” mígnem kiestek szerepükből, vagy kifogytak érveikből. Akkor én léptem a képbe és meglehetős vehemenciával igyekeztem sarokba szorítani a kibúvási érveket. S mikor már úgy éreztem, hogy na, megvan, bedobta érdektelensége megfellebbezhetetlen érvét: „csak”. Feladtam, mert megértettem, hogy az érdektelenség, ahogy a passzivitás is olykor nem racionális.
De a kérdés, hogy miért vagyunk mi, lelkipásztorok sok tekintetben olyan passzívak, továbbra is érvényes. Ezért ütöttem én is a billentyűket, mint fakopács a fát jelezve, hogy a kéreg alatt kukac van.