Bozsoki-Sólyom János
A Balatonkiliti Református Egyházközség istentiszteletein évek óta közreműködnek azok a fogyatékkal élő fiatalok, akik a gyülekezettel egyazon városrészben élik mindennapjaikat. A Tolerancia Nemzetközi Napja alkalmából pedig még nagyobb figyelmet szentelnek a sérült embereknek – ez a fokozottabb odafigyelés fogalmazódik meg az istentiszteleteken is.
Az ENSZ kulturális világszervezete, az UNESCO kezdeményezésére, 1995 a tolerancia éve volt, amikor nagyszabású nemzetközi kampányt szerveztek a „türelmesség” jegyében. A Tolerancia Nemzetközi Napja ebből az eseményből nőtt ki, mint évenkénti alkalom arra, hogy a tolerancia-hiány kapcsán annak fokozott szükségszerűségére hívjuk fel a figyelmet, méghozzá egy sajátos társadalmi színtéren: gyülekezetünk közösségében. Egy toleráns társadalom alapja ugyanis az egymás iránti kölcsönös türelem és tisztelet; nekünk, keresztyéneknek a feladatunk ebben az lehet, hogy a „szokásos részvét” helyett, környezetünkben minél többeket a hátrányos helyzetűek segítésében való részvételre buzdítsunk.
Néhány évtizede dühöngve kísért kis hazánkban is az az evilági, kirekesztő szemlélet, amely csakis és kizárólag az egyes egyén érdekeit nézi, olyannyira, hogy azt még a társadalom érdekeinél is magasabb szintre emeli. Úgy nevezik ezt, hogy: individualizmus. Elidegenedett és elembertelenedett felfogás, amely – amennyire csak lehetséges – igyekszik távol tartani magától a másik embert – az embertársat –, és a rászorulókat legszívesebben elfelejtené.
Nekünk, krisztuskövetőknek, éppenséggel ezzel a gátlástalanul önző és kapzsi, másokat kizsákmányoló és nyomorba döntő gazdasági liberalizmussal, a vásárlói-fogyasztói társadalom mindenség- és istentagadásával, a különféle társadalmi diszkriminációkkal kell szembe állítanunk az egyetlen lehetséges ember(Jézus)i magatartást: a befogadást.
Mi itt, szűkebb hazánkban, a dél-balatoni régióban nem küldettünk másokhoz, csakis „ezekhez a kerítés mellett ácsorgókhoz”! Nekünk nem a természeti katasztrófák sújtotta földrészekről befogadott menekülteket; nem is a globális gazdasági versenytől generált világraszóló válság áldozatait; nem is a munkahelyüket vesztett munkavállalók károsultjait; nem fedél nélkülieket – és sorolhatnám, hogy mi minden elszenvedőit – kell, hogy megértéssel és türelemmel vegyük körbe elsőrenden! Hanem – és ezt fogadjuk el, hogy – éppenséggel a hozzánk legközelebb állókat; azokat, akik, íme most is egy karnyújtásra, alig néhány padsornyira vannak tőlünk!
Jézus Krisztus – akinek a nevében és nevével ajkunkon ma itt összegyűltünk –, az „elfogadás követendő példája” ma is! Íme, látható: a befogadás tulajdonképp azonos a megváltással. Megváltónkban ugyanis az Isten elfogadott bennünket – úgy és olyannak, amilyenek vagyunk. Befogadott s háza népévé tett!
Ezt tudva nekünk pedig szüntelenül, nap mint nap döntenünk kell: mi, a Krisztus követői, magukra hagyjuk, vagy befogadjuk őket?! Hisz’ látnunk kell: nincs alternatíva!
Befogadás vagy kirekesztés. Mi vajon hogyan döntünk? Ha ugyanis legyőzzük előítéleteinket, amely távol tartja tőlünk a bajban lévőket. Ha tanuljuk a kicsikhez hajolást, hogy magasodjunk. Ha osztogatni kezdjük magunkat, s javainkat, hogy sokasodjunk. Ha a tagadás szellemisége helyett inkább előtérbe helyezzük az élet igenlését.
Más válaszunk tehát nem is lehet, hogy megállhassunk a Mindenható tekintete előtt. A kegyelmes Isten ugyanis gyakorta ott vár ránk, ahol éppenséggel a legkevésbé gondolnánk: ezekben a fiatalokban, hogy rajtuk keresztül, általuk és bennük, nap mint nap befogadjuk Őt!
Azt üzenjük hát a „legkisebbeknek” – itt e mai napon –, hogy nem hagyjuk őket magukra! Ugyanakkor szólítunk, hívunk és várunk mindenkit, nyújtson segítő jobbot, hogy ami egyedül lehetetlen volna, az együtt lehetségessé váljon! Mert sohasem feledhetjük az Úr Jézus szavát: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást…” (Jn 13,35)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése