Meditáció a bicikliről

Annyi biciklit összezsúfolva, egymásra szórva soha életemben nem láttam, mint a minap Amszterdam utcáin. Az európai egyházi könyvtárak nemzetközi konferenciáján voltam kint, de - mi tagadás - , bennem maradandó élményt mégis a biciklik látványa okozott...

Először is, ha Amszterdamban közlekedsz, meg kell tanulnod, hogy mindenütt bicikliutak vannak, s mi több, azokon még közlekednek is...Nem csak úgy, hébe-hóba, egy-két mániákus biciklis, hanem tízezrével...Nem számoltam, de egy autóra biztosan jut vagy harminc bicikli. Autós forgalom egy átlagos napon alig van,olyan, mint mondjuk itthon Budapesten, vasárnap reggel. S nem arra kell jobban figyelned, mikor jön az autó, hanem arra, hogy mikor jön a bicikli. S bizony, nem egyszer megesett velem, hogy egy biciklistának csöngetnie, vagy fékeznie kellett, nehogy elüssön, mert a bicikli utat járdának véltem... Nekem, a „modern” magyarnak, aki a bicikliről azt gondolja, hogy idejétmúlt eszköz, nem állt rá rögtön a szemem, mert csak az autókra figyeltem...

Életünk része, '56

 A mi szerencsétlen magyar népünk mélységes megosztottságának az egyik legnyilvánvalóbb jele, hogy nincsenek közös ünnepeink. Vannak ugyan közös emlékeink, de nincs közös emlékezet. Az utolsó ünnep, amelyet még úgy-ahogy együtt tudunk ünnepelni 1848. március 15. Aztán vége.

Azért van ez így, mert a közös ünneplés feltétele valamiféle közös megegyezés arról, hogy mirõl is szól történelmünk.  Ami pedig különösen is a 20.századi történelmünk értelmezését illeti , vegyük akár a két háború közötti idõszakot, vegyük akár a magát szocialistának nevezõ korszakot, mi magyarok készek vagyunk akár ölre is menni a különbözõ álláspontok védelmében. Észre sem vesszük, s valóságos szellemi-lelki polgárháború bír gyorsan keletkezni akár még kisközösségekben is, ha szóba kerül a Horthy rendszer, 56, Nagy Imre, Kádár János, vagy a rendszerváltás.