„Az igazságot a szétlőtt városokban kell keresgélnünk…” Egy könyvről az imanap kapcsán

Jakab-Köves Gyopárka

… Lábunk alatt meg-megcsillantak a töltényhüvelyek. Ezrével betonozták be a talapzatba, mindet itt találták annak idején a Vukovár melletti Ovcsara egykori mezőgazdasági színében, amely most emlékhelynek lett kialakítva. Néztük az áldozatok időről-időre, a semmi sötétségből felvillanó arcképeit. Mögöttem valaki megszólalt, „hát még milyen borzalmas a Jad vasem, az a sok kisgyerek”, mire indulatosan hátraszóltam, „szerintem ez éppoly borzalmas”, pedig valójában ettől a közjátéktól még megdöbbentőbbé vált az élmény. Hiszen nem csak a rengeteg halállal szembesültünk, de az utókor manipuláló történelemformálásával is: a mögöttem bámészkodó hölgy kijelentése éppúgy megerősítette ezt, mint a horvát idegenvezető tárgyilagosnak tűnő – valójában csak féligazságokat, és a mítoszteremtésre alkalmas csúsztatásokat tartalmazó felvezetése.
    Amikor a Vukovár melletti Ovcsara emlékhelyén tétován futott tekintetem az arcképek között, tudtam, éreztem, hogy Vukovárt valakinek meg kell írnia. Ilyen irracionálisan, a teljes valószerűtlenségében, mint amilyen valószerűtlen és fájdalmas legújabbkori történelmünk. Akkor, szeptemberben, a Kárpát-medencei imanap ez évi előkészítő konferenciáján még nem tudtam, hogy a regényt már megírta valaki.
    A Meghalni Vukovárnál* a József Attila-díjas, bácskai származású Majoros Sándor regénye, 2003-ban jelent meg. Ha most a kedves blog-olvasó nagyérdemű megrettenve azt mondja, ő nem tudott erről a regényről, s szerzőjét sem ismeri, rögtön megnyugtatásul (?) közlöm: a hiba nem Önben, végképp pedig nem a szerzőben van. A hiba sokkal inkább irodalmunk siralmas anomáliáiban keresendő, ahol „csajok” kalandjaival médianyilvánosságot és meglehetős anyagi jövedelmet lehet szerezni, s ahol remekművek kellő marketing-felhajtás nélkül visszhangtalanul tűnnek el könyvraktárak mélyén.
    A könyv letehetetlen. Egy jó regénynek meggyőződésem szerint ez az egyik legfőbb ismérve. Pedig megdolgoztatja az olvasót, elsősorban azzal, hogy több idősík, és több helyszín fut egymással párhuzamosan, egyre inkább megtalálva ezeknek a kapcsolódási pontjait, míg valóban létrejön a párhuzamosok találkozása a végtelenben, éppen a halál metafizikus élményében. A Meghalni Vukovárnál főhőse Budapestre menekül a behívó elől. A délszláv háború ekkor még nem bizonyosság, de már az a pletyka kering, hogy a határt lezárták. A főhős kezdeti megkönnyebbülését azonban felváltja a bizonytalanság érzése. Ugyanaz a rémálom teszi a fiatalember teljes vállalkozását kétségessé, s a meg lehet-e menekülni kérdése egyre lehetetlenebbé teszi számára az újrakezdést. Közben pedig megismerjük mindazokat a lehetőségeket, amelyek az otthonragadtak, az otthonmaradottak elé került. Belefolyunk egy háború hétköznapjaiba, számtalan anekdotával „hazagondolunk”, s megismerjük a főhős addigi életét. „A háború lényegét a bizonytalanság adja”, mondja ki a regény, mégis, különös módon azt látjuk, hogy a halál megannyi lehetőségében és módozatában valamifajta bizonyosság van. A lét sokkal inkább megkérdőjeleződik a budapesti lét labirintusában. Mindezt tükrözi a stílusváltás a helyszínek között, s míg a menekültként tengődő fiatalember útkeresése, válaszkeresése egyre inkább a misztikum, a szürreális elemek felé visz, addig a bácskai és a szlavóniai részek viszonylag reálisak, időnként naturalisztikusak. Mintha mindez azt sugallná, amit a főhősnek különös társai mondanak az álomszerűvé vált Budapesten: „Meghaltál abban a szétbombázott balkáni városban”. Nincs menekülés, mert a háború akkor is ott él az emberben, ha azt hiszi, elmenekült. Rémálmai egyre inkább összefonódnak azzal a valósággal, amit átélhetett volna, s amit földijei átéltek. Az olvasó pedig belátja, hogy csak ezzel a fajta irracionalitással lehet igaz történetté tenni a vukovári történetet.
    Mindez azonban csak önkínzó kritikusok számára lenne érdekes, ha a történetet nem járná át az irónia, és az a fajta szeretet, ami mind a bácskai múlt képeiben, mind a bajtársak iránti meleg hangvételben megmutatkozik. Talán az egyik legironikusabb rész éppen az egyik értelmetlen halál leírásánál tűnik fel. A regény egyik kulcsmotívuma egy kötet, James Joyce emblematikus regénye, az Ulysses horvát fordítása, az Uliks. Ez a mű a modern irodalom legnagyobb kísérlete, szabályosan olvashatatlan alkotás, ugyanakkor a nyelvi, a stílusbeli, az asszociációs lehetőségek, és más efféle finomságok ad absurdumig vitt játéka. Egyszóval a főhős ezt a könyvet viszi magával, úgy találta azt, a romok között, s egyre inkább az a rögeszméje, hogy amíg azt olvassa, nem halhat meg. Végül beleesik egy pincébe (milyen sokértelmű, szimbólikus ez már önmagában is), s mikor magához tér, rádöbben, hogy a hátizsákjában lévő Uliks-kötet elroppantotta a hátgerincét. Még nem halt meg, de menekülni képtelen, úgy, hogy tiszta tudattal fel kell mérnie kilátástalan helyzetét.
    A regény hatalmas ereje erkölcsi hozzáállásában rejlik. Ennek több jelét is megtapasztaljuk. Önmagában az a szeretet, amellyel hőseit ábrázolja az egymás iránti közösségvállalás komoly példája. Egyik szép epizód az a szintén jócskán ironikus történet, amelyben megismerjük a katonák esti szórakozását. Rémtörténeteket mesélnek egymásnak, s a leghajmeresztőbbért jár a pénznyeremény. Egy ilyen során a főhős a többieknek elmesélte azt a légiós történetet, amikor egy zárt közösségben valakit megcsípett a skorpió, de nem kapott szérumot ellene, mert a társak maguknak tartották meg saját adagjukat. Ha sorsközösséget vállaltak volna a csempésszel, megmenekül, de nem tették. Ezzel a rémmesével a főhős megnyerte a versenyt. Később persze a szerbek vitték a pálmát saját elkövetett embertelen tetteik meséjével. Hogy a bajtársak között mégis ez a légiós elbeszélés vitte el a pálmát, mutatja azt a végtelen humánumot, amit Majoros az utolsó szóig képvisel. Az erkölcsi fölény végül kicsúcsosodik abban a szálban, amely a regény legelején megjelenített rémálomtól egészen az ott ábrázolt brutális gyilkosság felfedéséig elvezet. Így keretbe kerül az egész vukovári történetsík. A főhős megöli azt, aki képes volt minden belső ellenkezés nélkül asszisztálni a városban végbemenő gyilkolászásokhoz és kegyetlenkedésekhez, s noha ellentmondásnak tűnik, valójában csak ezzel a cselekvésig eljutó lázadással tud erkölcsileg tud tiszta maradni.
    Több helyütt olvastam, hogy a Meghalni Vukovárnál kísérleti regény. Ez nyílván igaz annyiban, amennyiben minden írásmű egyfajta kísérlet, s megtermékenyítő ereje van a kísérletezésnek, hiszen az írói rutin hamar átcsaphat modorosságba és unalomba. Az önmagát megújítani képes író különös erényekkel bír. A „kísérletezés” ellenére Majoros Sándor úgy tud számtalan szállal, motívummal és gondolati síkkal bánni, hogy végül tökéletes egésszé szövi ezeket össze. Tudatos szerkesztéssel jut el addig, hogy végül kerete lesz a történeteknek, s mindvégig képes a feszültséget tartani. A nehezen értelmezhető titokzatos elemek nem terhelik meg a tartalmat, hiszen ha nem is tudjuk pontosan mindig körülírni jelentésüket, sejtjük, érezzük jelentőségüket. Talán nem véletlen az, amit a szerző nyilatkozott: „Tanulságos volt számomra, hogy aki nem hivatásszerűen foglalkozik irodalommal, azonnal megérették, mit is szerettem volna ezzel a történettel.”
    Egy ilyen modernkori háborús regény az élményen túl ugyanazt a lehetőséget kínálja az olvasó számára, mint a korábban tömkelegével olvasott második világháborús könyvek. Segít feldolgozni a traumát, valamint segít fellazítani olyan szorongásokat, melyeket meg sem fogalmazunk magunkban. A regény megfogalmazza, és megadja a sok lehetséges halálmód között az egyedül lehetséges erkölcsi tartást. Bizonyára ezért is tartotta olyan fontosnak a horvát olvasóközönség, hiszen a Meghalni Vukovárnál horvát fordítása nagy siker lett. A kismagyarországi társadalom – emlékezetem szerint – a délszláv háborút is körülbelül azzal a mentalitással kezelte, mint amikor a buszon két egymás mellé szorult ember közül az egyik köhögni kezd, s a másik szűkölve menekülne mellőle, mert retteg a bacilusoktól. Nálunk egyedül a veszélyérzet kelttette fel az érdeklődést, a magyar társadalom akkor is megmutatta teljes érzelmi immunitását. Most itt van jó néhány év óta egy nagyszerű regény, ami nem kapott elég nyilvánosságot. A december 6-i Kárpát-medencei imanap, amelynek során idén a horvátországi magyar nőtestvérek vendégei leszünk, lehetőséget ad arra, hogy beszéljünk a könyvről, Vukovárról, s egyáltalán, közös történelmünk fájó pontjairól, szorongásainkról, és a menekülés lehetőségeiről.
*Majoros Sándor: Meghalni Vukovárnál, Timp Kiadó, 2003.