Mit adhat az egyház az országnak?

ifj. Kuti József

(Az alábbiakban a 2008. április 2-án megrendezett, „Az ország lelke és az egyház” című konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata olvasható:)

A konferencia szervezői a fenti címmel két, párhuzamos előadást terveztek egy katolikus és egy protestáns előadóval. Mindez átgondolt és korrekt előkészítésre utal, mégis úgy vélem, nincs erre a kérdésre kettéosztott válasz. Valamennyiünknek azonos a motivációnk: nem kívülről támogatjuk az országot, hanem benne élünk, hisz Istentől rendelt közösségünknek ismerjük azt. Adni meg azt adjuk mindnyájan, amit mi is Istentől kaptunk. Ha most mégis három konkrét dolgot fogok említeni, az nem azt jelenti, hogy ezeket csak mi, protestánsok adjuk az országnak. Inkább úgy fogalmaznék, hogy Isten sok szép kincséből például ezt a hármat mi protestánsok különösen is szeretjük s ezért nagy kedvvel és szeretettel igyekszünk ezt az ország számára is felajánlani.

Az első ilyen dolog az egyház prófétai tisztéből adódik: az, hogy Isten igéjét hirdetheti önmaga és az egész ország számára.
Jogosnak tűnik a kérdés: mit ad az országnak az, ha az egyház önmaga számára hirdeti Isten igéjét. Nos, többek között azt, hogy biztos identitású, lehetőségeit, határait, feladatait jól ismerő egyház lesz. Nem úgy akar egyház lenni, ahogy épp eszébe jut, vagy ahogy épp lehet, hanem úgy, ahogy ezt tőle Isten elvárja. Nem azt akarja adni az országnak, ami épp a keze ügyébe esik, vagy amire épp fizetőképes kereslet van, hanem amit Isten adni rendel.
Az egyház akkor ad a legtöbbet az országnak, ha önmagát mint igaz egyházat adja. Ha ezt nem adja, akkor semmit sem ad.

Isten igéjét az egyháznak azonban nemcsak közvetve, önmaga és feladata tisztán látásán keresztül kell megjelenítenie, hanem közvetlenül is. Istennek ugyanis van véleménye az ország dolgairól: igazságról és hazugságról, szolidaritásról és közönyről, munkáról és munkanélküliségről, hatalomról és hatalomról való lemondásról, szabadságról és kiszolgáltatottságról... sok mindenről.
Megértjük persze, hogy sokak számára az Isten igéje nem jelent mindent felülíró érvet. Azt is megértjük, hogy olyanok is vannak, akik számára Isten Igéje egyáltalán nem jelent semmit. Ebben dönteni azonban az Ige hallgatójának kell. Az egyháznak, mint Isten Igéje hirdetőjének az a feladata, hogy Isten igéje hallhatóvá, megismerhetővé, érthetővé, tehát jelenvalóvá váljon azok számára, akik keresik, s azok számára is, akik (ma még) nem tudnak vele mit kezdeni.

Itt, az „Isten igéjének hirdetése és komolyan vétele” témakörben kell beszélnünk a protestáns egyházaknak azon demokratikus hagyományairól, melyeket kapcsolatba szoktak hozni a modern kori demokráciákkal. E téma pontos megfogalmazására most nincs idő, mégis fel kell hívni a figyelmet arra, hogy épp a protestáns egyházak figyelmeztethetnek a többségi elv túlhajtásaira, az érvelés nélküli többség veszélyeire.
A Szentírásban több olyan történet is van, ahol a többség leszavazza az Isten szerint való jót. A legerősebb példa talán az, amikor az egyiptomi rabságból való szabadulás után, már az Ígéret Földjének határán a nép, megijedve a rá váró veszélyektől és felelősségtől így szól: „Válasszunk magunknak vezetőt és térjünk vissza Egyiptomba.” (IV.Móz.14:4.) A többség nemcsak Mózest és Áront, de az Istent is leszavazza.

A protestáns egyházban valóban vannak többségi elven meghozott döntések, ám egy döntés, álláspont, tanítás igazát mégsem az adja, hogy a többség mögötte áll, hanem az, hogy megegyezik Isten Igéjével. A többség lehetősége (felelőssége) az egyházban nem az, hogy anélkül, hogy érveiről számot adna, bármiféle álláspontot érvényre juttasson, hanem, hogy közösen, lehetőleg konszenzusra jutva egy adott kérdésben megfogalmazza azt a döntést, mely az Isten Igéjével leginkább megegyezik.
Ahogy a II. Helvét Hitvallás bevezetőjében olvassuk:  „Mindig készek vagyunk, ha bárki kívánja, amit itt előadtunk egyenként vagy összesen bővebben kifejteni, végül azoknak, akik Isten Igéjéből  - tehát nem a többségre hivatkozva! – jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni és hozzájuk igazodni.”

A második dolog, melyet az egyház az országnak adhat, az – ahogy Pál fogalmaz – „a megbékélés szolgálata”.
Békétlen, töredezett társadalomban élünk. Éppen ezért fontos lehet az egyház tapasztalata: A békesség Istentől jön – tehát biztos, lehet rá számítani, lehet rá építeni. Biztosabb, mint bármilyen emberi fogadkozás, aktivizmus, tűrés vagy felejtés.
Az egyház, mely találkozott ezzel a békességgel, esélyt kapott arra, hogy továbbadja azt a környezetének. Hogy ne azonosítsa a vétkes embert a vétkével. Hogy megmutassa, lehet békességgel, tisztelettel, szeretettel beszélni valakivel – vagy ami néha még nehezebb – valakiről, akivel nem értünk egyet, sőt, akinek gondolatait, tetteit nem egyszerűen másnak, a miénktől különbözőnek tartjuk, hanem rossznak, és károsnak. A megbékélés szolgálata az a megengesztelődés és a bocsánatkérés kultúrájának bátor képviselete egy harcias, „szemet szemért” világban (országban).

Szólni kell itt röviden e két, eddig említett feladat, „Isten Igéje képviseletének” és a „megbékélés szolgálatának” egymáshoz való viszonyáról is. Néha nagy a kísértés hogy csak az egyiket, vagy csak a másikat végezze az egyház. Hogy például jól odacsapjon, s Isten igéjét meglóbálva a feje felett ossza ki az országot, vagy annak bizonyos részét, csoportjait, szereplőit. Ez jellemzően az egyház belső kísértése szokott lenni.
Ám kívülről, az ország, vagy annak egyes csoportjai felől is érkezhet a nyomás, hogy az egyház csak a szeretettel foglalkozzon, mondogassa: „Békesség! Békesség!, noha nincs békesség!” Jelenlétével, szelíd szemeivel és bíztató mosolyával szentesítse azt, ami van, nyugtasson vagy lelkesítsen anélkül, hogy Isten Igéjével konfrontálná környezetét.
Nos bármennyire kényelmetlen is néha – egyébként annyira nem is az – ezt a kettőt úgy kell gyakorolnia az egyháznak, ahogyan azt az Egyház Urától látta: egyszerre, a kettőt ki nem játszva egymás ellen.

Utoljára egy olyan dologról szeretnék még szólni, mely a reformátori egyházképből ered s amely fontos üzenetet hordozhat a magyar társadalom felé.
A reformátori, „gyülekezet-elvű” egyház-felfogás többek között azt jelenti, hogy ahol Isten Igéjét tisztán hirdetik és a sákramentumokat helyesen szolgáltatják ki, ott teljes méltóságában és gazdagságában megjelenik Krisztus Egyháza.
Látjuk, hogy az országunkban jelen van egy gondolkodás, mely gazdasági, versenyképességi, munkaerő-piaci, stb. szempontok alapján bizonyos közösségeket, településeket, sőt régiókat is hátrányosnak, ráfizetésesnek, másodrangúnak értékel; intézményeiket: postát, vasutat, iskolát, mindent - veszteségességükre hivatkozva - sorra felszámolna. Ezzel a gondolkodásmóddal minden bizonnyal még saját rendszerén belül is eredményesen lehet vitatkozni. A reformátori egyházkép azonban nem vitatkozni szeretne, hanem jelezni, létezik a közösségek megítélésében olyan elv is, mely nem a piac és a verseny logikáját követi. Eszerint egy gyülekezet, mely az igaz egyház jegyeit viseli magán Krisztus teljes értékű gyülekezete akkor is, ha csak nyolc öregasszonyból áll, ha kétszáz főből áll ugyan, de annak fele nyugdíjas, fele meg munkanélküli, ha nem nagy hírű és tekintélyű egyházi központ, hanem most csírázó, hagyomány nélküli lakótelepi, külvárosi kis közösség.
A gyülekezeti elvű egyházkép nem az egyetlen, de az egyik olyan értékrend, mely megtörheti a piaci szemléletű gondolkodás monopóliumát.

Három dologról beszéltem: Isten igéjének megjelenítéséről, a megbékélés szolgálatáról és a kis közösségek – már vagy még gyenge - kis közösségek megbecsüléséről.
Többek között ezeket adhatja az egyház az országnak – nem azért, mert az ország ezt kéri, hanem mert az egyház Urától erre van mandátuma.