Az utcán járva-kelve, saját szeretteinkkel beszélgetve, közösségeinkben forgolódva azt tapasztaljuk, hogy egyre több emberen vesz erőt a félelem, a reménytelenség, a csüggedés. Bár korábban is mindig hallatszottak ilyen hangok, -lehet, hogy rosszul vagyunk kódolva, vagy csak a sok évszázados történelmi tapasztalat mondatja ezt velünk-, mindenesetre most nemcsak siránkozásról, hanem valódi félelemről van szó. Eddig csak mondogattuk, hogy minden egyre rosszabb lesz, most azonban tényleg a saját bőrünkön érezzük, mennyire labilis, bizonytalan a jövő. Az egész világ megváltozott körülöttünk, olyan események követik egymást, amire egyáltalán nem számítottunk. Mindezek következtében nemcsak hogy drágább, hanem egyenesen finanszírozhatatlan lett az élet. Nemcsak bizonytalan a jövő, hanem egyenesen kilátástalan. Sőt, ha miniszterelnökünk továbbra sem hajlandó ideküldött helytartóként viselkedni, lehet, hogy még az ENSZ főtitkára is levelet ír a magyar demokrácia és a Klubrádió elvett frekvenciájának ügyében. De még az is megtörténhet, hogy egyes ellenzéki képviselők kétségbeesve vetik át magukat a kínai vagy a fehérorosz nagykövetség kerítésén, hiszen, mint azt nemrég a hvg.hu egyik cikkéből megtudtuk, Orbán szándékosan tolja az államcsőd felé az országot, hogy aztán bevezethesse a szükségállapotot. Az aggódók szánalmas aggódását és a viccet félre téve, látom, tudom, sőt érzem, hogy meglehetősen komoly téttel bír minden egyes mondat, levél, leminősítés, hiszen a saját bőrünkről, az ország jövőjéről van szó.
Bár én sem vagyok milliomos, sőt nekem is húsbavágó minden egyes benzinár emelés, vagy éppen a BUX index negatív mozgása, arra szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy az általános félelem, reménytelenség és csüggedés mellett, vagy inkább ezek ellenében vegyük észre azokat az apró, de mégis fontos üzeneteket, jó híreket, melyek mindannyiunk életében jelen lehetnek.
Először magunkba kell tekintetünk, a saját életünket kell jól látnunk. Hadd kezdjem én is a saját személyes életemmel. A jó hír az, hogy ma reggel is felébredtem. Ez pedig azt jelenti, hogy újabb esélyt kaptam a jó cselekvésére. Vannak, akik szeretnek, és vannak, akikért én is aggódhatom. Vannak gyermekeim, akik itt szaladgálnak az irodában, és nem hagynak cikket írni, mert megígértem, hogy játszom velük. Istennek hála, vannak gyülekezeteim, ahol a legnagyobb szeretetről beszélhetek, és vannak őszinte érdeklődők, akik igyekeznek odafigyelni ezekre a gondolatokra. Lehetnék gazdagabb, lehetnének többen a templomokban, de most ezek a lehetőségek, és én ezeknek örülök. Sőt, nem vagyok hajlandó együtt keseregni senkivel, mert fogyunk, mert elköltöznek a fiatalok, mert a hívek nem adakoznak, és a többi, mert minden kesergésnél többet ér az elszántság és a bátorság.
A második jó hír az egyházamon belül található. Vannak hűséges szívű lelkipásztorok és munkatársak, gyülekezeti tagok, akik a Krisztus ügye érdekében fáradoznak. Lehet, hogy senki nem veszi őket észre, lehet, hogy nem kapnak díjakat, kitüntetéseket, ám igazából nem is ez mozgatja őket, hanem az a szeretet, ami, Aki egykor az ő szívüket is megérintette. Ugyanígy hálát adok az egyházkerületemért, mert láthatóan megindult egy igen komoly és elszánt munka, és ebben nemcsak a kiválasztott néhányakra, de valamennyi dunántúli reformátusra őszintén számítanak. Jó büszkének lenni egy-egy konferencián, amikor kiderül, melyik egyházkerületből érkeztem, jó hallani a dicséreteket az újságunk, honlapunk, munkánk kapcsán.
A harmadik jó hír az országomat érinti. A jól ismert reklámszöveggel élve mondhatnánk azt is, „Magyarország, én így szeretlek”, meg hogy Angliáig meg se álljunk, mert itt lehetetlen élni. Bizony, néha üvöltenünk kellene a fájdalomtól, hogy még mindig itt tartunk húsz évvel a rendszerváltozás után, hét év uniós tagsággal a hátunk mögött…ugyanazok az arcok, ugyanazok a nyomorúságok, ugyanazok a bűnök, semmi sem változott. De észre kell vennünk az imádkozó nagyszülőket, a hűséges apákat és édesanyákat, a sugárzó tekintetű gyermekeket, a becsületes, dolgos embereket is, akikben él a reménység, akik nem költöztek el, akik itt akarnak élni, örülni, meghalni. Lehet, hogy nem is kell messzire mennünk, hogy őket észrevegyük…
Sőt, én reményteli szívvel tekintek a jelenlegi kormányzatra is, nem egyszerűen azért, mert rájuk szavaztam, és ugyebár…hanem azért, mert most az ő kezükben van a lehetőség, hogy mozdítsanak valamit az ország szekerén, lehetőleg felfelé. Jó hír, hogy sok, általunk is ismert és elismert református ül közöttük, akikért még imádkoznunk is lehet, és akik szintén komolyan fordulnak -hiszem, hogy így történik- az igazi Kegyelem felé. Gondolnék itt református miniszterelnökünkre is, nem azért, mert valamilyen kapcsolatban állok vele (nem is vagyok Videoton szurkoló), hanem azért, mert tetszik a bátorsága és a kiállása. Jó, tudom, nem kellene minden nagydarab, kigyúrt, „bank”, „IMF” stb. trikóban üldögélő alaknak leosztani egy taslit a bárpultnál, lehet, hogy célravezetőbb lenne egy pofa sörre meghívni, vagy csak egyszerűen barátságosan hátba veregetni őket.
Remélem, e sorok olvasása után nem állapítja meg senki, hogy „kormányügynök, legjobb esetben javíthatatlan optimista” vagyok, mert sem ez, sem az nem jellemző rám. Csupán egy református lelkipásztor lennék a sok közül, aki nem hajlandó félelemmel a szívében várni a következő esztendőt. Elvégre a legnagyobb reménység és a valódi hatalom az, Akiben rendíthetetlenül hiszek. Ha pedig Isten velünk, ki ellenünk?
Székely Attila
A szerző református lelkipásztor, Kaposfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése