Szív-ügyem: Kárpát-medencei imanap

Nemrég Ausztriában jártam egy női konferencián, ahol is rajtam kívül kizárólag német anyanyelvűek vettek részt, ugyanakkor volt köztük néhány olyan erdélyi szász, aki még a 80-90-es évek fordulóján költözött ki Nyugatra. Doris már előző este feltűnt keresetlen kedvességével, és szót szót követve kiderült, hogy szebeni születésű. A szász hölgyekkel olyan viszonyba kerültem, mintha együvé tartoznánk, és valóban nyilván a közös tapasztalatok, a diktatúra élménye rokonná tesz mindannyiunkat. Valamit tudunk, amit egy osztrák nem tudott megtapasztalni. Szóval, Doris iránt egyre mélyebb barátságot éreztem.

Volt közöttünk ugyanakkor egy idősebb hölgy, Annamarie, aki egész megjelenésében, de felfogásában is a 68-as korszak tipikus gyermeke. Ráadásul néhai férje magyar volt, s ezért ő maga is egy szép nemesi vezetéknév birtokosa. Egy workshopban együtt voltunk többedmagunkkal, s amikor Doris kiment a helyiségből, Annamarie azt találta kérdezni: Hol van a román nő? Azzal a zsigeri szenvedéllyel igazítottam helyre, amire azt hittem, már nem nagyon lesz szükségem. Dehogy román, hiszen szász. – Ugyan már, hallgassam csak meg, az akcentusa mindig idegen marad. – Hát persze, válaszolom, és a német nyelvtörténeti tanulmányaim előkaparva emlékeztetem őt, hogy a szászok a 13. században egy más nyelvi fejlődési szinttel kerültek Erdélybe. Igen, ezt mind tudja, mondja Annamarie, de nem érti, miért fontos. Fontos az, hogy Romániában él. Folytassam? Hallottuk eleget idehaza is az érveket. Aki Romániában él, az román, körülbelül ez volt az osztrák nő véleménye, s én kevéssé tudtam megingatni meggyőződésében. Amikor pedig kifejtettem kissé kínlódva, hogy minden másnál fontosabb a valahova tartozás tudata, Annamarie rekedtes hangján kijelentette, hogy valóban, ő ezzel egyáltalán nem tud mit kezdeni. Számára semmiféle értelme nincs annak, hogy nép, érzelmileg semmivel sem tud azonosulni. Minden kultúra jó, és mindenkivel lehet szomszéd az ember. Itt körülbelül véget is ért rögtönzött vitánk, egyszerűen kifogytam az érvekből. Csak jóval utána jutott eszembe, milyen álságos a nyugati ember multikultúrális irányultsága, hiszen az idegen kultúrát csupán annyira ismeri meg és szereti, ameddig az összeegyeztethető önmaga divathóbortjaival, legyen az természeti népek kőkorszaki életmódjának majmolása, vagy szellemhitűek spiritualitásának részleges átvétele. Abban a pillanatban, amint kiderül, hogy egy idegen kultúrának része teszem azt az intolerancia, vagy a nők kizsákmányolása, bántalmazása, rögtön harcolni kezd ellene, aláírásokat gyűjt távoli országok elnyomottaiért, és fel sem merül benne, hogy egy-egy agyonajnározott egzotikus nép kultúrájának egyenesen szerves része a nő alárendeltsége, a diktatúra, vagy bármi, ami nagyrészt bűn az európai ember szemében. Na, de ezt nem mondtam el akkor Annamarie-nak, érthető módon keményen meg is bántottam volna vele, de mindenesetre számára sem lehetett lényegtelen ez a spontán vitánk, mert utána kitűntető szeretettel közelített hozzám.

Mindezt miért mesélem el? Időről-időre egy evidenciának tekintett fogalom, a nemzeté, próba elé állíttatik. Nem gondoltam volna, hogy Ausztriában lesz egy ilyen élményem, de nem is jöhetett volna jobbkor, mint éppen a Kárpát-medencei imanapot megelőzően.  

A 2004-es szimbolikus jelentőségű, és azóta igencsak elhíresült népszavazást követően, amely dátum eggyé vált a határon kívül rekedt magyarság el nem fogadó anyanemzet képével, nos, e történelmi jelentőségű esemény után a Református Nőszövetség úgy döntött, igenis képes tenni a nemzeti közöny és elutasítás ellen. 2006-ban, december 5-én, a népszavazás évfordulóján szerte az országban megtartották, megtartottuk a Kárpát-medencei imanapot. Kevesen tudják, hogy mindennek a Dunántúli Nőszövetség, és annak jelenlegi elnökasszonya volt az ötletgazdája. Néhány év alatt az imanap fontosságát sokan felismerték, sőt, meg merem kockáztatni, a sok idegenből importált, felülről szervezett egyházi akciónk között a Kárpát-medencei imanapot a legszemélyesebbnek érzik a szervezők és résztvevők. A téma megérint. Magyar a magyart nem ismeri elég jól. Magyar a magyarért nem érzi magát elég felelősnek. Az imanap lehetőséget ad arra, hogy megismerjék egymást a Kárpát-medence különböző tájain élő magyarok, elsősorban reformátusok, s hogy imádkozzanak egymásért, és azért a szeretetért, ami képes a közönyt eltüntetni az egymáshoz való viszonyban.

Az imádság erejét sokszor kishitűségünkkel magunk gyengítjük. Olyan időkben, amikor Istennek hála a problémák nem olyan katasztrófajellegűek, hogy a nyilvánosságot egyként mozdítanák meg, ilyenkor nehezebb látványos eredményeket felmutatni. Személyes találkozások, beszélgetések, egy testvéri ölelés az, ami elárulják az imádság, az egymásra való odafigyelés sikerét. 

Szív-ügyemmé vált e néhány év alatt a Kárpát-medencei imanap. Szenvedélyesen agitálok mellette, minden évben emlékezetes istentiszteleteket tartunk Szombathelyen. Nagy szavak, ünnepélyes frázisok helyett testestül-lelkestül kívánja az embert, hogy végre a cselekvő hit mutatkozzék meg általa. Szíven is ütött, de olyan jóféle bizsergéssel, amikor elolvastam az imanap előkészítő konferenciájára szóló meghívó címzését, melyet a vendéglátó Kárpátaljai Nőszövetség fogalmazott meg. „A Kárpát-medencei Nőszövetség vezetőinek”. Hivatalosan természetesen nem létezik egy országokon átívelő szervezetünk. Mindenki a maga hazai viszonyaihoz alkalmazva hozta létre az országos csoportosulást. Lélekben ugyanakkor már nagyon régóta létezik egy egységes, közös Kárpát-medencei Református Nőszövetség. Informálisan már sok év óta egység van. Az imanap segített abban, hogy a közös feladat még összébb fonja ezt a kapcsolatot. Nagy hozadéka ez a Kárpát-medencei imanapnak, még ha nem is ez volt az elsődleges szándék. Hatalmas távlatokat nyit meg ugyanakkor az együttműködésben, személyes kapcsolatok alakulnak ki, emberi példák intik alázatra a másikat, barátságok szövődnek, bepillantást enged egyik ember a másiknak abba az életbe, amit esetleg korábban idegennek érzett, és előítéletekkel illetett.

Személyes ez az írás, és most engedtessék meg befejezésül egy, ha lehet, még személyesebb gondolat. Nem tudom, ki volt, aki jónak látta, hogy egy népszavazást épp a születésnapomra tegyen, ezt már ember meg nem mondja nekem. A tény tény marad. A Kárpát-medencei imanap minden évben (nincs kivétel) a születésnapomra esik. Néha még úgy belegondoltam, azon a vasárnapon, amikor helyben megrendezzük az alkalmat, milyen jó lett volna meghívni a rokonságot. Ej, hogy pont akkor kell szervezni, rendezni, tevékenykedni! Pedig, ha mélyebben megvizsgálom, igenis nagy tanítás ez. Egy lelkészi családban ugyan nem újság, de nem árt szembesíteni magunkat az igazsággal, hogy a közösség, és elsősorban Isten ügye előbbrevaló az én sajátbejáratú ügyecskémnél. Ami pedig szintén megragad ebben az egybeesésben, hogy az én személyes ünnepem tulajdonképpen egybeesik egy nemzet ünnepével. Nem nagy ünneplés ez, mint ahogy születésnapot sem szoktuk nagy dirr-durral ülni. A Kárpát-medencei imanapon sincsenek miniszteri beszédek, kitüntetések sem borzolják a kedélyeket, se bankett, se katonai felvonulás, se színészi produkciók. De nekünk mégis ünnep. Nekem, jkgy-nak személyesen azt üzeni az imanap, hogy felelős vagyok másokért, a távoli testvéreimért. Hogy folyjon véremben akármilyen más nép cseppecskéje, az számítson, amit a szívem diktál. Hogy magyar vagyok. Mert az a sváb, és tót, és ki tudja még milyen cseppecske már magyarul folyik az ereimben, az a sok egykori idegen felmenő is mind itt érezte magát otthon, ez a hon, sehol másutt nem érezhetem azt az összetartozást, mint itt. Egy hon, ami több mint ország, amelynek ügyei nem csak az értelmet, nem csak a szellemet mozgatják meg, de a szívet is. Szív-ügyek.

Jakab-Köves Gyopárka