Csehov Három Nővére - és mindaz, ami ma történik velünk

Csehov „Három Nővér” című drámája megy a Nemzetiben, egészen újszerű rendezésben (Andrei Serban), figyelemre méltó szereposztásban. Ez a darab arról szól, amiről soha nem beszélünk, és egyre inkább nem, de ami minden ember kínja. A darab kellemetlenül mélyre megy. Mindent elmond arról, ami az „élet”. Ennek elemzésére most nem térhetek ki, mert nem a darabról akarok írni, hanem arról az egy szempontról, ami a mai egyházi és közéleti kontextusunkban különösen hangsúlyossá lett számomra. Ez a téma sem túl kellemes. 

Csehov drámájában a három nővér elvágyódik innen-oda; oda, ahol végre boldogok lehetnének. Szeretnék, ha végre teljesebb lenne az életük, ha végre valami történne velük. Erről az „elvágyódásról” szól az egész darab. Az iskolában tanult elemzések szerint tudjuk a lecke-ízű üzenetet: elvágyódnak Moszkvába, de nem tesznek érte semmit; hát mi akadályozza őket, hogy felszálljanak a következő vonatra, és végre eljussanak Moszkvába, és ott végre új életet kezdjenek. A három nővér „elvágyódik”, de csak tehetetlenül vágyódnak, és nem tesznek a célért semmit, ezért depressziósan üres, gyámoltalan és szánalmas lesz az életük. Ez Csehov „Három nővér” c. drámájának klasszikus értelmezése, és bizonyára ez az üzenet benne is van a darabban.

Ebben a remekműben azonban ott van ennek az üzenetnek a fordítottja is. A Nemzetiben megvalósított újszerű, zseniális előadás közben végig ez járt a fejemben. Nem véletlenül. Mert közben az is ott zakatolt bennem, ami mostanság körülöttünk és velünk történik. A Három Nővér elvágyódik „Moszkvába” (Moszkva mindig idézőjelben értendő)! Most nem az foglalkoztatott, hogy Olga, Mása, és Irina a saját tehetetlenségük, cselekvésképtelenségük miatt nem jutnak el Moszkvába; nem is az a kérdés motoszkált bennem, hogy tényleg jobb lenne-e Moszkvában, ahogy ezt Versinyin meg is fogalmazza: „ha Moszkvában élne, észre sem venné Moszkvát”; hanem az, hogy tényleg elmehetnének-e Moszkvába? Igazából azért nem jutnak el Moszkvába, mert nem is juthatnának el oda, mert nem mehetnek; ezt érzik, valahol mélyen tudják, hogy nincs helyük ott, valójában ezért rajtuk ez a tehetetlenség. Gyermekkorukban elszakadtak Moszkvától, ott már ki vannak osztva a szerepek, nincs esélyük továbblépni, ott ők senkik; itt kell élniük, szürkén, tehetetlenül. Látszólag szabadok, mehetnének, de valójában nem mehetnek, nem engedik, hogy menjenek; nem tudom, hogy „kik” nem engedik őket, erre nem tudok, és nem akarok válaszolni, de úgy tűnik, hogy mehetnének, valójában azonban semmi esélyük sincs, hogy menjenek.

Véletlenül kezembe került egy könyv, amelyről nem tudok nyilatkozni, mert nem olvastam (Frei Tamás, A bankár, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2011), de szöget ütött belém a könyv mottója: „Minden társadalom ugyanolyan. A tetején 5 százaléknyi okos, agyafúrt ember, az alján 5 százaléknyi sötét csőcselék. A kettő között pedig 90 százaléknyi mocsár, az átlagemberek tömege, akik oda mennek, ahová mondjuk nekik - (egy ismert magyar bankár bölcsessége).” Sejtésem sincs, hogy kinek a bölcsessége ez, nem is érdekes, aki idézi, az sem nevezi meg ezt a bölcset, azt sem tudom, hogy túlzás-e, vagy részben így van-e, de miközben a „Három nővért” néztem, és miközben napjaink történéseit átélem, ugyanezek járnak a fejemben. Úgy tűnik, hogy mehetnének Moszkvába, Olga, Mása és Irina szabadok, megvalósíthatják álmaikat, csak fel kell szállni a vonatra, és menni, cselekedni, akarni, elindulni, küzdeni kell; de valójában nem mehetnek, semmi esélyük; ezt mélyen-belül tudják, de soha szembe nem néznének ezzel, ezért csak belesorvadnak a be nem vallott ténybe, hogy semmi esélyük „Moszkvába”’ menni. Látszólag szabadok, ők hárman, valójában azonban egyáltalán nem azok.

Nem szemlélem reménytelenséggel az életünket, napjainkat, lehetőségeinket; egyházi, társadalmi kontextusunkat, hiszem, hogy hívő ember vagyok! De csak az örök élet bizonyossága tesz késszé arra, hogy merjem hinni: az egész itteni gyarló összefüggésrendszer fölött ott van az örökkévaló Isten, aki Krisztusban  mindent szépen intézett, és aki Lelke által most is képes, egészen konkrétan felülírni minden kiosztott szerepet, és megváltozhatatlannak tűnő konstellációt. Ezért nem szabad belesorvadni abba, ami nagyon is megváltoztathatatlannak tűnik. Azt azonban ne feledjük, hogy az élő Isten nem forradalmi módon írja át a történelmet, hogy ezentúl majd mi bővelkedünk „Moszkvában”, és mások sorvadnak „vidéken”. Az isteni, krisztusi logika egészen más, és éppen erre az „egészen másra” van szükségünk. Ez a keresztyén reménység az, amit a nagy multikulturális szabadságban szintén kilúgoztak belőlünk. Nem „ők” a hibásak, hanem mi, hogy hagytuk és hagyjuk! 

Nem vagyok színházi szakember, semmit nem értek ehhez a területhez, ezért mint egyszerű néző tudok véleményt formálni az előadásról. Lenyűgöző! Három és fél óra, alig valami cselekmény, alig valami díszlet, egy 21. századi, de nem erőltetetten „ultramodern”, hanem minden mesterkélt érzelmektől mentes rendezés, és zseniális színészi játék, ami jellemző erre az előadásra. Három és fél órán keresztül sodor magával, ami a színpadon történik, nem hagy máshová elkalandozni, miközben az élet legfontosabb kérdéseivel szembesít, és amely a mai Magyarországon is elevenné és aktuálissá lesz. Belegondoltam, hogy micsoda felkészültség, szakmai tudás, memória, intelligencia, koncentrációs képesség, fittség, odaadás, „önfeláldozás” szükséges ehhez a három és fél órához. A Nemzetibe kötelezően felutaztatott gimnazisták, akik egy-egy elkapott szófoszlány szerint „kényszerű dög unalomra” számítottak, „kocsányon függő szemekkel”, és nyitott szívvel lettek részeseivé Csehov drámájának!

Irina mondja a második felvonás végén, amire ugyanezt visszhangozza Olga: „Moszkvába akarok menni! Moszkvába akarok menni! Moszkvába akarok menni!” Akarnak, de nem mennek, valójában nem is mehetnek, ugyanakkor kár, hogy nem tudnak ott boldogok lenni, ahol viszont lehetnek – így talán, az Isten kegyelméből „Moszkva” felé is megnyílna az út.

Balatonalmádi, 2012-01-06

Steinbach József

fényképek forrásai: 
http://pontilyen.blog.hu; http://archivum.zartkor.hu/; http://kultblog.hu/; http://www.kikotoonline.hu/