Ökumené

Mikor kisgyermek voltam, egyáltalán nem aszerint minősítettem kortársaimat, hogy ki milyen templomba jár, vagy egyáltalán nem jár. Olyan utcában nőttem fel, ahol minden házban lakott gyerek. Mindig kint voltunk, fociztunk, a házunk mögötti orgonásban bújócskáztunk. Elmeséltük egymásnak titkainkat, és meghívtuk egymást a szülinapunkra. Pontosan meg tudtuk ítélni egymást az alapján, hogy ki hogyan viselkedett, ki volt megbízható, ki adta kölcsön a játékát. Aki meglopott minket, azzal később nem játszottunk, de azért valahogy gyerekként mégis hamar megbocsátottunk, visszafogadtuk. Mondja is Jézus, ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek...

De valamikor úgy másodikos korunk körül szembesültünk először azzal, hogy valamelyikünk katolikus, némelyikünk református. A katolikus lányok elsőáldozók lettek, és izgatottan várták, hogy menyasszonyi ruhában állhassanak az oltárnál. Mi reformátusok pedig nagyon irigykedtünk rájuk ezért! Kiskamaszként aztán éleződtek a különbségek, ki konfirmált, ki bérmálkozott, és otthon is gyakrabban hallottuk a másik felekezet szennyes dolgait. Ahol én laktam, ott bizony híre volt az egykori református lelkésznek, három felesége is titokzatos módon halt meg, a katolikus atyáról pedig azt mesélték fia született a házvezetőjétől. Nos, mire felnőttünk, nagyon utáltuk egymást. Mikor pedig megtértem, akkor a helyzet csak fokozódott, mert bejöttek a képbe a baptisták, a pünkösdiek és egyéb felekezetűek is, akik szerint mi nem voltunk elég hívők. Amikor aztán elkezdődtek az ökumenikus hetek, ahol közös dalokat énekeltünk, lelkészeink pedig a másik szószékéről prédikálhattak. Voltak nagyon áldott alkalmak, de bizony volt olyan is, amikor a katolikus pap szolgatárs a református gyülekezetben arról beszélt, hogy ideje volna visszatérnünk a nyájhoz. Akkor aztán pedig mindent éreztünk, csak ökumenikus érzéseket nem!

Sok minden változott bennem akkor, amikor főiskolásként egy kollégiumba, mi több egy szobába kényszerültünk egymással különböző vallású emberek. Bizony lakva ismerjük meg egymást. És bizony be kellett látnunk, hogy minden felekezetbeli közül voltak hiteles és hiteltelen emberek. Annyira megszerettük egymást, hogy vasárnaponként elmentünk egymás templomába, gyülekezetébe. Együtt főztünk, asztalközösségben voltunk.. Sőt, ott a koliban alakítottunk is magunknak egy közös bibliakört, imaközösséget, még pantomim csoportunk is volt. És olyanok voltunk megint, mint a kisgyermekek! De a diákéveknek egyszer vége, mindenki visszament a maga közösségébe, és elölről kezdődött minden.

Én magam is valami utálattal néztem azokat a bálványimádó katolikusokat, akik körülvettek. Míg a nálunk különb baptisták iránt vágyakozó imádattal fordultam. De Isten olyan nagy kegyelmű! Tetszett neki, hogy én ne maradjak ebben a balga hitemben. Át akart formálni, azt akarta, hogy nyitottság legyen bennem minden ő gyermeke iránt! Történt ugyanis, hogy elvezetett minket egy új gyülekezetbe, egy új faluba. Élt ott a faluban egy kedves idősödő katolikus asszony. A nevét is leírom, mert azóta is arannyal van beírva a neve a szívembe: Mikolt. Ha kimondom: katolikus, akkor ő jut eszembe. Ez az asszony hegedűtanár volt, fiatal korában Németországba került, ott ment férjhez, két fia született is. Mikor megözvegyült, hazatért. Elhatározta, hogy úgy akar élni, hogy minden dolga Istentől függjön. Nyugdíját nem vette föl, hanem abból élt, amit Isten rendelt neki. Mi ezt sokáig nem tudtuk. Előttünk egy mindig mosolygós, krisztusi vonásokat magán viselő asszony állt, aki gyakran beszaladt hozzánk, mindig készen egy közös imádságra. Mindig volt könyvélménye. Sose jött üres kézzel, pedig láthatóan mindig ugyanaz a ruha volt rajta. Mindig szívesen vigyázott, sőt foglalkozott a gyermekeinkkel. Rendkívüli volt vele egy légtérben lenni! Halk szavú, csendes, szelíd lélek volt, de úgy tudott kacagni, mint egy kisgyermek. Ha tolmácsolni kellett németül, jött, ha hegedülni kellett a mi, református gyerekkarácsonyunkon, jött! Mástól tudtuk csak meg, hogy nincs is itt saját otthona, hogy azt eszi, amit kap. Nekem ő olyan meggyőző erejű volt, hogy tátva maradt a szám.

Bárcsak egyszer én is ilyen tudnék lenni! Ekkora hitem volna otthagyni a mindennapok gondját Uram kezében! Bárcsak úgy ismernének, az asszony, aki mindent Krisztustól tett függővé! Én azóta nem bántok egyetlen katolikust sem! Sokkal különbnek látom magamnál ezt az asszonyt, egyszerű rövid ősz haja, fekete-szürke viselete mögött aranyszív dobog. Megláttam felnőttként újra azt, ami kisgyermekként természetes volt, hogy ne aszerint ítéljek meg valakit, hogy milyen skatulyába van belehúzva, ne bélyegezzek, ne ítéljek egyáltalán! Nézzem az embert, aki hisz, aki hitét cselekedetében meg tudja élni!

Azóta sok víz folyt le a Dunán. Már más helyen lakunk. De Mikoltot ide is meghívtuk, még bizonyságot is tett. Sőt, megismertünk újabb embereket, más és más felekezetűeket, akikkel egyező hitben járva tudunk együtt énekelni, imádkozni. Sőt, mert Isten olyan jókedvében volt, elvezetett a gyülekezetünkbe egy katolikus családot, akiknek a saját falujukban nem volt közösségük, ide hozzánk pedig jártak munkahelyi barátaik. A gyülekezetbe új színt hoztak, új dalokat, új lelkesedést, új élményeket. Nagyszerű emberek, akikkel nagyokat lehet beszélgetni, és igaz testvéreink jóban-rosszban. Együtt szolgálunk, együtt sírunk, együtt örülünk! Olyan jó őket ismerni, olyan jó bennük Jézust felismerni!

Nekem ez az ökumené. Nem csak egy hétig tartó, hanem a mindennapokban megélt gyermeki nyitottság. Legyetek hát olyanná, mint a kisgyermekek! Fogadjátok be egymást!

Polgárné Szendrák Edit