El kellene küldeni néhány jó tollú fiatalt nagynevű újságíró iskolákba, ahol kitanulhatnák az újságírás szakmai rejtelmeit, aztán elébe biggyesztenénk a református jelzőt, s már kész is az újkori publicisztika nemzedéke. Valahogy úgy, ahogyan egykoron, a két világháború között vitatkoztak az identitáskeresésben a kolozsvári teológia diákjai. A vita témája pediglen, hogy hogyan kellene megmutatni a városban, hogy akik az utcán járnak, azok református teológusok. Volt, aki az öltözékre helyezte a hangsúlyt, volt, aki a viselkedésre, de hosszas ötletelés után sem találták a megnyugtató megoldást. És ekkor felállt László Dezső, későbbi neves Farkas utcai lelkész, ez időtájt az IKE utazó titkára, és a következő javaslatot tette: egységesen kell csináltatni mindenkinek egy szalagot, és azt városba menet kötelező legyen viselni a homlokon, akinek kalapja van, a kalapon, mert arra az lesz rá írva és úgy, hogy mindenki lássa: református teológus vagyok. Vagy valahogy úgy, ahogy írói akadémiákat szerveznek, ahol drága pénzért lehet csodálni azokat, akik amúgy irodalmi estéken ingyen hallgatók. De maga a lehetőség, ott ülni Parnasszus magaslatain a bogrács körül, ahol a megmondóemberek megmondják, hogy a jövendő nagy magyar regényeibe mekkora mennyiségű szöveg szükségeltetik alapanyagként, amelybe egy csipetnyi nyelvtani ficam, három adag trágárság, két kanálnyi fastfood élmény és ízléstelenség szerinti erotika kell, na ettől ámul a bogrács körül forgácsot szedegető írójelölt. Ez ámulásáért és nem kevés pénzért papírt kap arról, hogy a hallott szakmai fortély birtokában megírja a halhatatlanságot biztosító jövendő magyar nagyregényét.
Az írás és annak készsége adatik, vagy nem. S a látás még inkább. De erről később.
Református publicisztika pedig mindenekelőtt azért nincs, mert nincs tere neki. Egyetlen írott heti sajtótermékünk, amelyet jó indulattal országosnak nevezhetünk, csatakos az izzadságtól, hogy nehogy megsértsen valakit. A fenntartót nem ildomos, mert ő adja a pénzt, s majd az útilaput is ő köti a surranóra, a testvérfelekezeteket, mert kell a békesség, a hatalmat vagy az ellenzéket, mert nem politizálunk, a köpködő szomszéd zsurnalisztát, mert a szeretet mindent elfedez és ugye, a stílusunk is más. A belső kritikáról még nem is szóltam, mert magunkat gyengíteni sarkos véleményekkel, maga a szentségtörés! (Aminek református teológiai értelmezése nem egyszerű).
Azok a vélemények, amelyek a publicisztika vélt szintjén nagyító alá kerülnek olyan szemüveghez hasonlíthatók, amelynek egyik lencséje zsurnaliszta, a másik pedig teológus.
A zsurnaliszta fókuszálás reformátussága leginkább abból veszi támaszát, hogy őt is reformátusnak keresztelték, netán egyházi iskolába is járt, s ma is kapcsolata van egy gyülekezettel. Nem kevés a mai világban, mondom elismeréssel. De nem is sok, ha csak az általános keresztyénség, inkább kereszténység fogódzóival próbál etikai szempontokat érvényesíteni a cunami pusztítás, pápai enciklika, földrengés, történelmi évfordulók, vagy éppen honi közéleti fonákságok vizsgálatánál. Könnyebb egy amúgy is mediatizált eseményt „megkommentálni”, mint „leutazni” Isten háta mögé egy öreg gerendásház csendjébe, ahol az udvar egykori dicsőségét már csupán néhány, a bogáncs és laboda kórók között bujkáló tyúk őrzi, kapaszkodni csak a tornácfájába, beszélgetni pedig csak Istennel van lehetőség, míg a vasárnapi délutáni csendbe megérkezik, a ki tudja hányadik szórványában robotoló istenszolga. Azt a csendet, amelyet csak rezgő hangú zsoltáréneklés szakít meg néha-néha, azt érdemes megírni. Ez nem az elvont pilinszkys világmagány, ahol a csillagközi ürességben áll az ember. A romlás virágai nem a versekben, hanem szemünk előtt nyílnak. Ebben az átmenetisége miatt elbizonytalanodott világban csak belső meggyőződéssel lehet hitelesen szólni, azzal a radikalizmussal, amely vállalja, hogy az ég és föld elmúlnak, de van, ami akkor is megmarad! Ide kevés a szeressük egymást gyerekek, vagy a Biblia másként mondja langyossága. Mert nem a történelem, de egy történelmi korszak végén állunk, amelyhez igenis nagyon sok közünk volt és van. És egy olyan korszak kezdetén, amelyben nagyon sok önmagát vallásosnak valló ember számára is legfeljebb személyében megnyugvás az egyház „még” léte, de az utána következő nemzedékben már sajátjainak életében sem látja perspektíváját. Az átlagos keresztyén etikai reflexió már nem mozgatja meg a tudatot, s még kevésbé az érzelmet ebben a felállásban, részben mert előítéletes az egyházzal (mint amelyhez törvényszerűen kapcsolódik az effajta megnyilvánulás), hiszen ez az, ami tőle –mármint az egyháztól – várható, furcsa az lenne, ha mást mondana. A zsurnalizmus szempontjai épp az etikai megfelelések kényszerében, - mert eddig merészkedik! - válnak langyossá, hogy ne mondjam, erőtlenné.
A másik, a teológusos látásmód, amely bárhonnan indul, mindig egy bibliai igéhez jut el, és a mondandó kvintesszenciája a homiletikai applikáció aranyszabályában csúcsosodik, amelytől szabadulni úgy látszik, nemhogy egy rövid írás erejéig, hanem egy életen át lehetetlen. Vagy éppen fordítva, egy bibliai mondatból jutnak el egy történeten keresztül, vagy azt nélkülözve, a kötelező cselekvés kényszeréig. S ez pedig az örökké érvényes bűvös mondat, ami rendszerint az utolsó, vagy utolsó közeli: „Adja Isten, hogy mi is, hasonlóan…”. Ennek a lájtosított megoldási bravúrja ugyanez, óhajtó módban: „Ó, bárcsak mi is…”. Így, fejedelmi többes számban. Ez a megközelítési lehetőség –tévedés ne essék! - nemcsak a hivatásosok szófordulata. De meggyőző. Legalább annyira, mint a jelenkori párbeszédeltetések aranypálmás terméke: „én azt gondolom”. Meggyőző, mert bárhonnan is indul a gondolat, előbb-utóbb el fog jutni ide. Mármint a megoldáshoz, hogy nekünk, olvasóknak is valami hasonlóvá kellene lennünk. Ez a megoldás, a zöldfülű koromban szembesülni kényszerülő „megfellebbezhetetlen érveléshez” mérhető, amikor is a dolgok radikális megoldásaitól sem visszariadva meglehetős vehemenciával adtam elő megoldási javaslataimat, ami mindig azon az aranyozott banánhéjon csúsztattatott el a semlegesítésbe, hogy „de hát akkor hol van a keresztyén szeretet”? Emez érv előtt mindig le kellett tenni a fegyvert, mert mindannyian és egységesen keresztyéni módon akarunk szeretni. A szeretet tehát az éppen létező utólagos hitelesítése. Nem pedig az a radikális változási/változtatási igény, amellyel Jézus a megkövezésre váró céda mellé (és nem mellett) állva, ezzel engedte el: „menj el, többé ne vétkezzél”.
S hogy a kép teljes legyen, a keretről is ejtsünk néhány szót, amely a lencséket tartja. A keret a stílus maga, amelyben az élőbeszéd szófordulatai éktelenkednek a fogalmi zavarokkal tűzdelt szöveghalmazban. Nem különlegességről van szó, napilapokat is szoktam a konyhaasztalra csapni, mert a mondatban nem találtam az állítmányt. Vagy irodalmi, közéleti folyóiratokat, mert ötödik olvasásra sem értettem a mondatot. Más se, teszem hozzá sietve, akinek hatodjára hangosan felolvastam.
Régóta egyházi véres kardunk a kánaáni nyelv, amelynek meghatározását még senki sem adta, különösen azok közül, akik szidják úton-útfélen. Többnyire elfogadott értelmezési lehetősége: hogy érthetetlen. Korántsem győznek meg a kánaánizók, hogy egy biblikus, patinás nyelv törvényszerűen érthetetlen (olvassa csak valaki el a kortárs Szilágyi István regényét, a Hollóidőt). Az az élőbeszéd, vagy az az írott szó, amelyik nem érthető, nem azért az, mert kánaáni, hanem mert gyenge, zavaros és igénytelen. Ezen változtatva lehetne kitörni Kánaánból, a megértés, megértetés és értékítélet-alkotás felé.
Jakab Bálint
