Köntös László
A Kálvin kapcsán, na meg aztán a reformáció ünnepének a tájékán manapság van egy már-már sablonossá vált kérdésünk: mit jelent ma reformátusnak lenni? A kérdés felvetődésének nyilván történeti oka van: a református mibenlét ma már magyarázatra szorul. A magyar keresztyénség egyik jellegzetessége, hogy a 16. század óta a kialakult felekezeti identitások egymással szemben határozták meg önmagukat, s az identitást meghatározó viszonyítási pont mindig a másik volt. Ma viszont, mikor maga a keresztyénség egésze vált kérdésessé és magyarázatra szorulóvá, az önmagukat egymással szemben meghatározó felekezeti identitások nyilvánvalóan elbizonytalanodtak. Nem szűntek ugyan meg, s a mindennapi élet minősített fordulóin elő-előtörnek, de az emberek hétköznapi életében, egymáshoz való viszonyában a felekezeti hovatartozás egyre kevésbé orientációs pont. Elmúlt már az az idő, amikor a katolikus és református legények egymásnak estek a falu végén.
S amikor felteszik a kérdést a református mibenlétről, s okos emberek előadások százait ontják a reformátusság elvi-teológiai alapjairól, Kálvin teológiájáról, a 16.századi teológiai pozíciók egymásközti viszonyáról, akkor bennem nagyon gyakran támad valamiféle hiányérzet. No nem az előadások színvonalát illetően, habár néha az is, hanem arra vonatkozólag, hogy ezek a teoretikus előadások Kálvinról, a reformáció tanításairól valahogy mégsem képesek megragadni azt a komplex identitást, amit a református jelzővel írunk körül. Nem azért, mert az előadások rosszak, hanem azért, mert a mi mai számadásunkból jóformán teljességgel hiányzik az arra való reflexió, hogy a reformátusság valójában egy közösség hosszú társadalomtörténeti folyamata, amely folyamat, akárhogyan is, önállósult történet, még akkor is, ha az eredete nyilvánvalóan Kálvinra nyúlik vissza, noha maga a hatástörténet nehezen kibogozható. Ezért nagyon kockázatos az a kijelentés, hogy a magyar református mibenlét, vagy mondjuk így, a „kálvinistaság” magyarázatához elegendő annyi, ha Kálvint olvasunk, vagy hogy magyar reformátussá úgy lehet válni, hogy Kálvint olvasunk. Mint ahogy az is igen problematikus, ha a mit jelent ma reformátusnak lenni kérdésére az íróasztal mellől akarunk válaszolni. Nyilván sok igazságot elmondhatunk magunkról, az elveinkről, az alapvető tanításainkról, de hiányozni fog belőle az a közösségi érzület, szellemiség és lélek, az a nehezen megfogható, de mégis jelenlévő történeti mi tudat, ez a „kálvinistaság”, amely egy embert bensőleg a református közösség részévé tesz, akár úgy is, hogy életében nem olvasott Kálvint. Amiből nem az következik, hogy ne olvass Kálvint, ha református akarsz lenni.
Szóval van itt valami, ez a ma gyakran kálvinistasággal körülírt, hosszú történeti múlttal rendelkező közösségi folyamat, a magyar társadalomtörténet meghatározó és szerves része, amelyet ha meg akarunk ragadni, rendre kibújik kezeink közül, ha csak steril teológiai boncolókéssel nyúlunk hozzá.
Én például nem tudok nem református lenni. S ha megkérdezi valaki tőlem, hogy mit jelent reformátusnak lenni, akkor úgy érzem magamat, mintha azt kérdeznék, hogy mit jelent magyarnak lenni. Hogy-hogy mit jelent? Az vagyok, azt kész. Miért vagyok református? Erre van egy nagyon alapos, korrekt tudományos válaszom: csak. Nem vagyok hajlandó kényszeresen megfelelni korunk provokatív és racionálisnak beállított hiedelmének, hogy az élet csak akkor működik, ha minden döntésünkre racionális választ tudunk adni. Éppenséggel az a racionális, ha fölfogjuk, hogy a történet, amiben vagyunk, Isten eleve elrendelt végzéséből, messze megelőz minden utólagosan adott, nagyképűen racionálisnak titulált magyarázatot. S aki provokatív módon és nem titkolt elbizonytalanító szándékkal azt kérdezi ma tőlem, hogy miért vagyok keresztyén, miért vagyok református, magyarázzam meg, racionálisan, annak azt mondom, hogy tehet nekem egy szívességet. Nem vagyok hajlandó számot adni arról, hogy miért szeretem a pörköltet és a töltött káposztát, s racionálisan ugyan felfogom, hogy a kutyahús akár még ízletes is lehet, attól még nem fogom kipróbálni. Pontosabban nem is tudnám. Ahhoz komplett identitáscsere kellene. Nem vagyok hajlandó az identitásomat megszüntetni, szüntesse meg a magáét, aki akarja, elvégre szabadság van... Nem vagyok hajlandó a múltat végképp eltörölni...Ragaszkodom a töltött káposztához, s erre van egy racionálisan alátámasztott tudományos indokom: csak.
S ez a „csak” nem valamiféle öntudatlan, flegmatikus vállrándítás, hanem annak a nagyon is tudatos belátása és beismerése, hogy református létem nem teológiai és filozófiai könyvek búvárlása nyomán az íróasztali lámpa homályában kiagyalt előzmények nélküli konstrukció, hanem előzetes történeti adottság, s Isten örök végzése szerint már akkor református voltam, mielőtt még egyáltalán ki tudtam volna ejteni a református szót. Avagy a kisgyermekeket nem reformátusnak kereszteljük-é? Számomra reformátusnak lenni mindenekelőtt és meghatározó módon azt jelenti, hogy egy hagyomány- és emlékezetközösség tagja vagyok, amely közösségnek a története a 16. századra nyúlik vissza. Ez az részvétel a hagyományban nem pusztán azt jelenti, hogy ez a hosszú történet valamiképp életem egyik meghatározó elemévé vált, hanem azt, hogy maga a történet vált az életemmé. A református hagyományban azzá lettem, aki mindig is voltam, még mielőtt „racionálisan” döntöttem volna. Általa lettem emberré.
(Akárhogy is, a felekezeti történetekben megtestesülő keresztyén múlt még az egész mai magyar társadalom életében is, és még akkor is, ha sokan azt mondják, hogy túl vagyunk a keresztyénségen, az öntudatra jutás kikerülhetetlen és lecserélhetetlen szellemi-lelki kerete. A viszonyítási pont, amely nélkül még egy ateista sem tudja elmondani önmagáról, hogy ő kicsoda. Az ateistának nem Zeusszal van problémája, hanem Jézus Krisztussal.)
Ugyanakkor, ha ez a hosszú közösségi folyamat mint már eleve adott tudás és életforma nem több, mint a múlt naiv másolása, akkor a hagyomány önmagába zárul, és előbb-utóbb bensőleg kiürül. S itt bizony kritikusan ki kell mondani, hogy a mi magyar református hagyományunk, mint a közösségi identitás történeti folytonosságának a kerete – ellentmondva mindannak amiről a reformáció szól – sok tekintetben önmagába zárult. Az ecclesia semper reformari debet elvéből is lehet mozdulatlan dogmát csinálni. Nos ez az, az idői kiterjedéssel bíró magyar református identitás alig mozduló hagyományszerűsége, amivel a mit jelent ma reformátusnak lenni kérdése kapcsán alig foglalkozunk. Igen, amikor számot adunk önmagunkról, akkor beszélünk Kálvinról, a reformáció elveiről, mintegy direkt kapcsolatot teremtve az eredet és a történet között, mintha bizony a magyar református közösség története az eredeti elvi alapok színtiszta megvalósulása lett volna. És bizony nem beszélünk református közösségi identitásunknak arról a vonulatáról, amely reflektálatlan és jóformán öntudatlan, amely csökönyösen magába zárkózó, merev, a szó rossz értelmében konzervatív, amely az egyházból rezervátumot csinál, amelyben Kálvin egy közelebbről soha meg nem ismert magyar nemzeti romantikus hérosz. Bokréta a kalapon.
Számomra a reformáció üzenete az, hogy a keresztyén történetben való totális bentlét nem az öntudatlanság és a reflektálatlanság kényelmes pozíciója. S ha van a reformációnak ma is ránkrótt feladata, akkor az éppen az az attitűd, ahogyan a reformátorok maguk viszonyultak a történethez, amelynek részei voltak, amely előzetesen már adott volt számukra. Talán érdemes emlékeztetni magunkat újólag arra, hogy az egyház, az egy, nem a reformációval lépett a történelem színpadára, hanem a 16. században már meglehetős, másfél évezredes múlt állt mögötte. S ha van a reformációnak, mint a saját történethez való viszonynak üzenete, akkor az éppen az, hogy ezt a történetet mindig újra ki kell mondani, mindig újra kell fogalmazni, hogy tehát az egyház mindig befejezetlen, hogy önmagunk megértése az Ige alapján sohasem teljes. Ezért számomra a reformáció a megelőző másfél évezredes keresztyén hagyomány újrafogalmazása, a hagyomány korrigált öntudatra jutása, a hagyományon belül.
A hagyomány önkorrekciója a hagyományon belül. A reformáció még meg tudta teremteni a keresztyén hagyomány és a modernitás egységét. S ha van az európai keresztyén hagyománynak, s ezen belül a református hagyománynak tragikuma, akkor az az, hogy ez a kettő szembekerült egymással, s a modernitás immár nem más, mint a hagyománnyal való meghasonlás, amelyre a hagyomány hajlamos bezárkózással válaszolni. Rosszul teszi.
Számomra nem kérdéses, hogy hosszú távon csak a keresztyén hagyomány újraolvasásából származhat tartós modernitás. Ha ez a folyamat nem kezdődik el, akkor nem lesz se európai keresztyénség, se európai modernitás. Akkor elkezdődik a visszaszámlálás.
