2014. május 6., kedd

„Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ Megváltóját…”

„Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ Megváltóját…”

A „hosszúhétvégén” Kárpátalján kirándultunk. Számos kedves emlék elevenedett meg: egykori ifjúkorom, mikor teológustársaimmal – félannyi idősen, mint ma – karöltve bejártunk Ungot-Bereget… Mit sem törődtünk akkor az ukrán nacionalista erők létezésével! Le Trianonnal! – éreztük és hittük: ez így nem maradhat! 

Akkor még nem állt a Vereckei-hágón a – Kelet és Nyugat közötti „kaput”, „átjárást” jelképező – millecentenáriumi emlékmű. Most viszont megláthattam: hét, kövekből rakott tömbből áll, jelképezvén a Kárpátokon átvonuló hazatérő (honfoglaló?) törzset; középütt oltárkő – emlékeztetvén a vérszerződés szövetség-vérére… Ha csak visszagondolok, lúdbőrös leszek!





Ezek után merné-e azt állítani bárki, hogy a Feszty-körkép nagyszabású víziója nem ihletett?! (http://www.budapest360.hu/feszty_panoramahu.htm) Vagy, hogy még csak nem is jártak erre hazacsatangoló ősapáink?! ( http://tortenelemportal.hu/2011/02/ukran-kutatas-eredmenye-a-magyarok-nem-johettek-a-vereckei-hagon-at/)

Ott kinn, szinte megfeledkezve magamról, szüntelen egy dalocskát dúdolgattam: 
Oly távol messze van hazám (Oh, szép boldog idő)
Csak még, még egyszer láthatnám, (Oh, szép boldog idő)
Az égbolt, felhők, vén hold, szellők,
Mind róla mond mesét csupán.
A sorsom jó vagy rossz nekem, 
Itt minden, minden idegen,
Más föld, más ég, más táj, más nép,
Óh bár csak otthon lehetnék.
Holdfényes májusok, muskátlis ablakok, 
Hozzátok száll minden álmom,
Ott ahol él anyám, ott van az én hazám,
S ott lennék boldog csupán.
Bárha minden úgy lenne, mint egykor! Bárcsak úgy volna minden, mint rég!

Egy új korszakba, egy új hónapban léptünk; ahogy a régi eleink nevezték: pünkösd, avagy tavaszutó, illetve ígéret havába… Ezidőtájt fontos szerepet kapnak a különféle megmozdulások: ballagások, munkásmozgalmi, szakszervezeti törekvések, majálisok, s a termő asszonyi mivolt, az anyaság köszöntése…

Talán nem is gondolnánk: mindezen hagyományaink hátterében oly ősrégi, mára már feledett, pogánynak mondott szokások állnak, amelyek ismeretében igazán megérthetnénk: milyen gazdag tartalmat rejt ez az elmúlt néhány nap!

„A májusi ünnep pogány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével…” – vallja Márai Sándor (Négy évszak). És valóban: a hónap névadója lehet a görög-római istennő, Maia (a szó maga görögül „anyókát” vagy „dajkát” jelent), a tavaszi termékenység istennője. „Deus maius” (nagy isten) Jupiternek volt a mellékneve. A julianusi naptárreform idején e hónapot épp neki szentelték, s elnevezték „mensis Maius”-nak.

A hozzáfűződő rituális szertartások azonban mégis a termékenység istennőjének kultuszához, vallási imádatához kapcsolódtak leginkább, hiszen e szép, zsongó-bongó tavaszi időszak a nyár váradalmakkal teli „ádventje” is egyben – az eljövendő jó termés reményében.
Így például az istennőnek május első napjaiban egy vemhes emsét áldoztak fel az ünnepélyes körmenetet követően, s ezt az áldozati állatot elnevezték „maialis”-nak. A középkorban már ez az áldozati jelleg elmaradt, míg maga az ünnep, mint „majális”, fennmaradt.

Mint az ősi tavaszi ünnepkör kitüntetett napjához, Európa-szerte hozzákapcsolódott a majális és a májusfa-állítás szokása. Kelta rokon népeink a májfát valamikor galagonyából készítették (may-tree, may-bush), ugyanis ez a növény jól jelképezi a nyár visszatérte feletti örömet – virágzásával. Ez a kis tövises cserje a középkorban a boszorkányok fája volt; május előestéje (May Eve) pedig az egyik a négy „boszorkányszombat” közül, így hát a balszerencse szimbóluma volt sokáig, holott termését az „Isten gyümölcsének” hívták.

Ezt példázhatja akár e jámbor népi rigmus is: „Ég szülte Földet / Föld szülte fát / Fa szülte ágát / Ága szülte bimbaját / Bimbaja szülte virágját / Virágja szülte Szent Annát / Szent Anna szülte Máriát / Mária szülte Krisztus Urunkat / a világ Megváltóját!”

Az Egyesült Államok kongresszusa a múlt század elején állami ünnepként rendelte el az anyák napját. Európában, így hazánkban is, az 1920-as években kezdődött megünneplése, s az Egyház azzal a hangsúllyal kezdte terjeszteni, hogy az iparosodással és gazdasági törekvésekkel együtt járó elvilágiasodás ellenében a természetes és egészséges élet, valamint az anyaság mellett emeljen szót. Nem véletlen hát az sem, hogy hamarosan össze is kapcsolódott a májusi Mária-tisztelet hagyományával.

A termékenység tavaszi ünnepét ma már olyan természetességgel üljük meg, mint amely – vallási és társadalmi szempontból egyaránt – égető problémánkra irányítja figyelmünket, méghozzá hogy: a család, az anyaság tisztelete és megbecsülése nélkül nem lehet emberi, sem nemzeti jövő…
Ahogyan azt már Ézsaiás próféta is kimondta: „Olyanok voltunk előtted, URam, mint a terhes asszony, amikor szülni kezd: míg vajúdik, kiált fájdalmában. Terhesek voltunk, vajúdtunk, de csak szelet szültünk: nem szereztünk szabadulást az országnak, és nem jöttek emberek a világra…” (Ézs 26,17-18)

Május első vasárnapja tehát – hazánkban legalábbis – az édesanyák ünnepe. Egyébként is csodálatos varázsa van annak a szép májusi napnak, amelyen a női mivolt legteljesebb kiábrázolóit, a gyermekeknek életet adó édesanyákat köszöntjük, s rájuk, az ő áldozatos életformájukra emlékezünk. S erről meg még az is eszembe jut: az édesanyám vigyázza gyermekeim álmát, mert édesanyjuk épp mellettem ropja (netalán rója?) a minden magyarok bevonulóját…

Isten áldjon meg minden életet adó, gyermeket nevelő édesanyát! Isten áldjon meg minden felnőtt gyermekét támogató édesanyát! Isten áldjon meg minden unokájára vigyázó nagymamát! Isten áldja meg a mennyekben lakó édesanyákat!



Bozsoki-Sólyom János

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése