2014. május 27., kedd

Felejtés nincs – bocsánat van

A közelmúltban nagy visszhangot váltott ki az Európai Bíróság „felejtéshez való jog”-ról szóló döntése, melynek lényege, hogy az internetes keresőmotorok (pl. a Google) kötelesek törölni a keresési eredményeket (linkeket), ha azok olyan weboldalakra mutatnak, amelyek a kérelmező természetes személy tekintetében „elfelejtendő” információkat tartalmaznak. Vagyis kérésre eltüntethetők olyan képek, videók és egyéb tartalmak, melyek kínossá, kompromittálóvá vagy időszerűtlenné váltak.  Erre nyilvánvalóan valószínűleg szükség volt az internetes adatvédelem szabályozása szempontjából, mert a vélt anonimitásból fakadó nagyobb szabadság-érzés meglehetősen nagy káoszt okozott. A kérdést továbbgondolva eljátszhatunk a gondolattal, hogy miért is ne legyen jogunk a felejtéshez? Milyen megnyugtató abba belegondolni, hogy ilyen létezhet, hiszen kinek nincsenek olyan lapok az élete könyvében, melyeket legszívesebben kitörölne vagy ki is tépne, hogy se ő, és leginkább mások se emlékezzenek a ma már vállalhatatlan dolgokra. Azonban higgadtan és biblikusan gondolkodva azt kell mondani, hogy nem lenne jó, ha a felejtéshez való jog beszivárogna az emberi alapjogok közé. Miért?


Azért, mert Isten nem felejt. Ő mindenre emlékezik, minden kép írásvédetten ott marad a memóriájában, csupán nem hánytorgatja fel állandóan a történeket, nem vádol (ez a túlsó térfélen álló sajátja) és nem keresi az alkalmat, hogy egy-egy „szaftos” képet nyilvánosságra hozva tönkretegyen minket. Ha Isten szenilis öregúrként elfelejtené a múltat, ütközne a tökéletességével és a mindentudással – márpedig Ő tökéletes és mindentudó, különben nem lenne Isten. Ő bizony arra is emlékezik, amit mi felejteni szeretnénk. Nem borít fátylat a múltra, hogy kozmetikailag megoldja a rovott múlt kérdését, nem néz félre, nem „nézi el” a bűnöket. Viszont magasabb szinten kínál megoldást a problémára: megbocsátja azokat, ha előzőleg megjelenik a bűnbánat és bűnvallás. Egyszerű, de sokszor az egyházon belül is elfeledett teológiai igazság: bűnbánat – bűnvallás – bocsánat. Működőképes megoldás lehetne ez a magánéletben éppen úgy, mint az egyházi közéletben, például az ügynökkérdés dolgában.

Az embernek nem tesz jót a felejtés. Homlokzatvédelmi szempontból mindannyian gyakoroljuk ugyan a „jótékony feledés” technikáját, ez azonban nem való másra, mint lelkiismeretünk elaltatására, önmagunk jóságának és nagyszerűségének igazolására. Személyiségünk fejlődése szempontjából azonban szükségünk van a múltunkra. Azokra a képekre is, amiket legszívesebben kitörölnénk, és azokra a tettekre is, miket legszívesebben elfejtenénk. A lelki fejlődéshez hozzátartoznak a bűnök is, mert alázatra és óvatosságra tanítanak: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12) Mert mindenki megbotlik, elesik, még a legkülönbek is megtántorodnak. És ezek emlékként akkor is velünk maradnak, ha már felálltunk és megszabadultunk tőlük. Az óemberünkkel, az új életben elkövetett óemberi tettekkel együtt lettünk azzá, akik vagyunk. Sőt, mivel Isten akár a rosszból is képes jót kihozni, a hibák, a tévedések és a bűnök sok mindenre megtaníthatnak, ha őszintén és hívő szívvel szembe merünk nézni velük, jobbá is tehetnek. A régi bűnökre való emlékezés óvhat meg a visszaeséstől, attól, hogy igaz legyen ránk az ige: „Ahogyan a kutya visszatér okádására, úgy ismétli meg bolondságát az ostoba.” (Péld 26,11). 

A múltat végképp eltörölni már korábban is megpróbálták – hála Istennek nem túl nagy sikerrel. Reméljük, most sem fog észrevétlenül beszivárogni a közgondolkodásba a felejtéshez való jog. Kellenek azok a régi, pirulást okozó, valós, vagy csak a memóriánk mélyén létező problémás képek, hogy emlékeztessenek, milyenek voltunk, honnan szabadított ki bennünket az Isten és mi mindent bocsátott meg nekünk. Szükség van a múltunkra, hogy megérthessük a jelenünket, és reményünk legyen a jövőre, és hogy ezáltal is jobban ragyogjon az Isten dicsősége.


Gilicze Tamás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése